Harangszó, 1914-1915
1915-04-04 / 22. szám
1915. április 4. HARANGSZÓ. 173. — Nagyon keserves az, méltóságos uram. Szegény árvák vagyunk, még az édesapánk élt, azért nem szenvedtünk éhséget, mert nehéz munkával — favágással — megkereste mindennapi fekete kenyerünket. De egy napon holtan hozták haza az erdőről, mert agyonütötte a ía, melyet kidön- tött, és mi magunk maradtunk a világon szegény édesanyánkkal, aki már öreg és beteges nagyon. Egy rozoga, zsuppfödte házikó, mellette egy darabka föld, ahol burgonyát termelünk, ez minden vagyonunk. — Ha kitavaszodik, elmegyünk az öcsémmel együtt a tehetősebb gazdákhoz mezei munkájukban segíteni, és valamit mégis csak keresünk, de a tél rettentő nyomorúságot hoz reánk. Se ruhánk, se eledelünk, s a fagyos szél besívit kunyhónk lyukas tetején és törött ablakán. Mi fiatalok békén tűrnénk az ínséget, ha nem kellene látnunk szegény anyánk szenvedéseit. Étien, betegen didereg ágyában, s bár soha nem panaszkodik, elfacsarodik a szívünk látásán, jó uram 1 Előttünk van az erdő, a fák alja terítve száraz gályákkal amiket letördelt a szél — egy kevés belőle fölengesztelhetné szegény anyánk dermedt tagjait. Nem tudtunk ellentállani a csábításnak. Méltóságos uram, mondja meg hát önmaga, olyan büntetésreméltó-e amit cselekedtünk ? 1 — Lopni sohasem szabad, fiacskám — válaszolt a gróf s megindulás rezgett hangjában — de azért szívesen megbocsátok, mert látom hogy jó, kötelességtudó gyermekek vagytok, a‘jövőre nézve pedig megengedem, hogy annyi fát vihessetek az erdőmből, amennyire csak szükségtek lesz. Hol vagy Tamás? — Parancsoljon méltóságos uram ! — jelentkezett katonai állásban a kerülő. — Ezek a szegény gyermekek egészen kimerültek, úgy agyon zaklattad őket. Keríts hamarosan egy szánkót és húzd magad a fájukat a kunyhójukig, hogy a szegény édesanyjuk ne soká fázkódjék. II. Hihetetlenül zordon évszak volt az 1830. év tele; nem akart már vége- szakadni a rettenetes hidegeknek. A legsebesebb folyású vizek is befagytak és a vastag jégpáncélon úgy folyt a közlekedés mint akár az országutakon. Emberek, állatok fagytak meg útközben, a madarak dermedten hulltak le a fákról, az erdő vadjai pedig éhség által űzetve sötét éjszakákon be-bejöttek a faluba, veszélyeztetve embernek és állatnak életét. Soha el nem felejti, aki átélte e szörnyű telet. A mi kis barátaink — Jóska és Gábor — nem voltak kitéve a zord idők minden viszontagságának, mert nemesszívü földesuruk a múlt téli találkozás óta nem tévesztette őket szem elöl, sőt állandó jótéteményeiben részesíti a kis családot, úgy, hogy régi sorsukhoz viszonyítva már jólétben folytak napjaik. Csinos, cserépzsindelyes kőházacska épült a régi viskó helyén, és a nyájas kis szobába rendes bútorok kerültek és egy nagy cserépkályha, melyet — míg odakünn a förgeteg dúlt — boldogan ültek körül az özvegy és gyermekei, hálás szívvel emlegetvén kegyes jóltevőjüket. Mert a családanya is meggyógyult és erőre kapott már és most — boldogan, hogy dolgozhatik — szorgalmasan pergette rokkáját, míg körülötte fiai fűzfavesszőből kosárkákat fontak, vagy nagy ügyességgel kis madárkalitkákat faragcsáltak, amiket jó pénzen vettek meg heti vásár alkalmával a közel város lakói. Maguk vitték be oda készletüket minden péntek reggelen, késő délután lett mire hazavetődtek. Lelkendezve mesélték ilyenkor néha, hogy kihallatszott az erdőből a farkasok ordítása. így történt egyszer is, mikor sietve igyekeztek volna hazafelé az erdő mellett vezető ösvényen, hogy hirtelen rekedt üvöltés, majd kétségbeesett segélykiáltás hangja üti meg füleiket. Meghökkenve állt meg a két gyermek s a torkukban érzett a szívük verése. A kiáltás megismétlődött. — Szent Isten, ez a gróf úr hangja — rémüldözött Gábor — erre szokott sétálni magányosan. — Jerünk a segítségére I — kiáltott Jóska, s már törtetett is a két hős- lelkü gyermek a hang irányában, be a sűrűbe. A nagyobbik egy kis baltát szorongatott markában, melyet minden eshetőségre magával szokott vinni kirándu'ásaik alkalmával. Gyermekkézben, gyarló védelmi eszköz! A jövő pillanatban rettenetes látvány szemtanúi lettek. Egy férfi folytatott az erdő sűrűjében rettenettes halálküzdelmet egy farkassal mely őt, veszett éhségtől űzetve, megtámadta, és e férfi csakugyan az ő pártfogójuk volt. A fenevad már földre- teperte ellenfelét s erős karmaival tépte, éles fogaival szétmarcangolni törekedett, de annak marka torkának feszült, hogy kiszoríthatná belőle életét. De már lanyhult a kar görcsös szorítása, az öreg úr már tünedezni érzé erőit, egy másodperc és veszve van. Ekkor egy fejszecsapás találta vállon a farkast mely fölhorkanva bocsátotta el zsákmányát, hogy vér- benforgó szemekkel uj ellenfelére vesse magát, de bátyját veszedelemben látva, puszta kézzel a másik kis fiú is megtámadta a félelmes ellenséget. Egy hajszálon függött most három ember élete, de a gróf hirtelen talpra- ugrott, fölragadta a gyermek kezéből kiesett baltát s egy jólirányzott csapással széthasítá a szörnyeteg koponyáját. Több sebből vérezve, kimerültén, megtépetten, de élve kerültek ki mindnyájan a veszedelmes kalandból. Sírva ölelte keblére megmentőit a gróf: „Kedves gyermekeim, nektek köszönhetem az életemet 1 “ — Mi köszönhetünk mindent a méltóságos urnák. Megszánt bennünket nyomorúságunkban, és meggyó- gyíttatta az édesanyánkat. Ekkor érkezett oda rohamvást a kerülő, ki messziről meghallotta a küzdelem zaját. — Látod Tamás — szólt a gróf, miközben hazafelé indultak a mindinkább homályosuló alkonyon, — e nélkül a derék két kis fickó nélkül most már a halott híremet vihetnéd. Az én egykori engedékenységem most az életemet mentette meg. Ne légy hát sohase durva és könyörtelen a szerencsétlenek iránt, mert az Úr számon tart mindeneket és nem tudjuk, hogy melyik kicsiny teremtményét szemelte ki, hogy irgalmának eszköze legyen. Jertek fiacskáim, bekötöztessük a sebeinket és jövendő sorsotokról ezentúl már én gondoskodom. A nemeslelkü gróf szavának állt. Jóska mint tehetős gazda folytatta idővel derék, munkás életét, Gábor pedig — kinek nagy kedve volt a tanuláshoz — jeles orvos lett idők múltán, az egész vidéknek jóltevője. Beláthatatlanok a végzet utai, s végül mindenek javunkra válnak. Üdvözlet a harcmezöröl. Levél a szerkesztőhöz. Wagytiszteletü Szerkesztő Úr! Messze északról, szenvedő magyar protestáns katonák, ágyú- és puskagolyó záporában keresik fel és fájós szívvel gondolunk az otthon maradt testvéreinkre, családunkra. Szomorúan emlékezünk azokról a szép időkről,
