Harangszó, 1914-1915

1915-03-21 / 21. szám

162.

HÁRANGS2Ő.

1Ö15. március 2Í.

Igen, mert hisz jó Atyánk sohasem mondotta nekünk, hogy itt a földön adja meg a sáfárságunk jutalmát, sőt az ének szavai szerint: Sokszor a jók sírnak, a gonoszok örülnek, nem is kérhetjük azért, hogy minket különös elbánásban részesítsen. Az ő napját egyformán hozta fel a jókra és a gonoszokra, esőt is egyformán adat igazaknak és hamisaknak.

Kikutathatatlan akarata úgy intézi, hogy itt a földön a tiszta búzával együtt nevelkedik a konkoly is.

Azért ne érezzük magunkat megcsalatottaknak, ha az Úr mitőlünk is áldozatot követel. Ő országát akarja építeni általunk, még e borzasztó háború által is itt a földön. Örüljünk, ha minket is felhasznál a szent munkában. Azért könyörögjünk egyedül, hogy neveink felírassanak az Elet könyvébe.

Azokat próbálja meg az Úr, akiket szeret, azokat ostorozza meg, kiket fiává fogad, de azok számára, amint mondja: Az én Atyám házában sok hajlékok vannak, a ti számotokra is készítek ott helyet.

Azt is tudjuk, érezzük, hogy ez a háború büntetés, a mi nagyon megérdemlőt bűneinkért. Hiszen vártuk is a büntetést régóta. Büntetés volna-e akkor, ha a jók itt maradnának, az emberiség salakja, szemetje maradna a harcmezőn. Tanulna-e akkor az ember ? I

Sőt akkor örvendezne a háborúnak, amely a gonoszoktól szabadítja meg a földet. De így az ártatlanok, a jók, az Ábelek vére kiált fel az Égre, hogy bizonyságot tegyen: Mi mindnyájan vétkeztünk az Isten sze- retetétől elhajoltunk.

Ilyen nagy ára van a mi vétkeinknek, ilyen súlyos intést ad az Úr, hogy megértsük: a fejsze a fáknak gyökerére vettetett.

A büntetés nem azokat sújtja, akik szemüket ott a harcmezőn hívő lélekkel elhunyták, mert a hívő lélek azt mondja: ha élünk is az Istennek élünk, ha meghalunk is az Istennek halunk meg. A büntetés nekünk itt maradottaknak szól: E világ elmúlik és annak gyönyörűsége, de aki az Istenben bízik, örökre megmarad.

Tábori levél.

Kárpátok, mérc. 4.

Még néhány szót Galiciáról. Metsző északi szél csapkodja arcunkhoz a

havat s rázza kegyetlenül a fenyvesek ágait. Nemcsak a lövészárkokon és fedezékeken, de ócska szobánk gerendafalai között is keresztül sívit a hideg szél. Falunkon ha végigtekintek itt ott látok már csak egy-egy düledező kerítést kútágasokkal és útjelző állványokkal már rég bekerültek azok lűzelőfának. A pokrócokat lefekvéskor kezdjük jobban eligazítani magunkon, nehogy a hideg valamely szűk nyíláson betérközzön s elrabolja nyugalmunkat. Reggelre pedig fejünket is a takarók között találjuk, amely a lélegzés folytán egy kis önműködő kályha szerepét vállalta magára. Napnap után több ruhában térünk nyugvóra. Az utóbbi napokban már csak a csizma került le lábunkról. Előkerültek a téli felszerelések: hósapkák, érmelegítők, haskötők, amelyeket gyengéd lelkű magyar nők készítettek harcosaink számára.

Zimankós reggelen indulunk a kö- zelfelvő falu felé, ahol kisebbmérvű csaták folytak. Előttünk a közel távolban füst gomolyog, egyre szétterülő füst. Hány szegény lengyelnek sorsa van megírva abban az egyre emelkedő s végre eltűnő füstben. Sziszegve, búgva suhognak a levegőben a gránátok és amelyik házra lecsapott, ott füst és por maradt nyomán. Áhol pedig a földet érte, ott hatalmas lyuk maradt, mély és széles mélyedés, ahonnan a földet több méter magasra szétrugták a borzasztó csattanással szétváló vasdarabok. Egy félórai gránát-zápor tönkreseper egy egész falut. Úgyhogy mire a szegény lengyel visz- szatér, házából csak kő és fadarabokat talál.

Síkos úton vezetett útunk egy kastély felé. Csak nemrég távoztak el belőle az oroszok. Barátságos meleg szobáról álmodoztunk. Mindenekelőtt puha, meleg ágyról, mert már régen feküdtünk ilyenben. De az álmok nem mindig teljesülnek. A kastély teljesen üres. A kályhák összerombolva, az ablakok kitörve. A földön összetépett festmények, kitömött madarak, törött székek és porcellán darabok feküsz- nek. Konzerv dobozok hevernek a földön százszámra. A nagy zongoraterem szalmával zsúfolva. A zongora nyitva van, a billentyűket kitörték. A falakon kisebb háznagyságu rések, amelyeket pusztító lövedékek ütöttek. Csak néhány ép fal emlékeztet a gyönyörű szép kastélyra. Pusztulás mindenfelé, minden szobában, minden zugban. A melléképületekben német trénkatonákat találtunk. Ezek beszélték, hogy amikor a kastély ura viszontlátta összerombolt, teljesen kifosztott lakását, leült a felvezető lépcsőre s hangosan zokogni kezdett.

Ugyancsak itt meredt reánk szánalmas ábrázatjával a falunak félig ösz- szelövöldözött temploma. Legtöbb- nyire ezek vannak kitéve az ellenséges golyók pusztításainak. Magasságuknál fogva jó célpont a tüzérség ágyúinak. Alig haladhatunk el templom mellett, amely részben megrongálva ne lenne. A galíciai túlbuzgó kath. nép szívét mennyire átjárhatja a keserű fájdalom, amikor azt a helyet, ahol nincsen nap, hogy meg ne jelenne s ne imádkozna a szentek seregéhez — összezúzva, ablakait kitörve, szent szobrait és oltárait feldúlva találja.

Estébe borult az idő, mire visszaérkeztünk falunkba. Sötétség borult mindenre, csak a tábori tüzek piros- lottak bele a késő éjszakába.

Másnap örömteljes hir ért bennünket. Hosszú útra indulunk. Hadosztályunk, amely karácsony óta a Du- najec folyó mellett tartotta a vonalat, más harctérre megy. Mint mikor pajkos gyermekek kavicsot dobnak a csendesen szunnyadó tóba s nyomában fodrozni kezd a tó vize, ilyen mozgás, suttogás, lélekhullámzás keletkezett a hir nyomában. Vájjon hova megyünk ? Ez a kérdés tolult az ajkakra. A legtöbbek képzelete a magyar határra vitt, oda, ahova ma az egész világ szeme tekint. Sok francia földön járt s lelki szemeivel már látta a reimsi székesegyház gyönyörű templomát. A legkevesebben vágyódtak Szerbia görbe országába. A találgatásoknak, sejtelmeknek a hosszú útra való gyors felkészülés vetett gátat. Négy napra való menázsit kaptunk s félnapot igénylő bevaggonirozás után megindult vonatunk Krakkó felé. Ezúttal csak érintettük, de egyízben volt alkalmam egy napot töltenem e legendákban és történelmi emlékekben gazdag városban. A néphit szerint a históriai Wawel hatalom egyik barlangjában tartózkodó szörnyeteg minden esztendőben hat leányt és hat fiút rabolt el. Ha a nép vénei nem gondoskodtak idejekorán a 12 áldozatról és nem vitték a szerencsétleneket, a barlang szájához, úgy a szörnyeteg maga ment értük a nép közé. Végre egy Krakut nevű vezetőférfiúnak sikerült a népet csellel megszabadítani a szörnyetegtől. Égy állati bőrt megtöltött kénnel és az áldozati gyermekek helyett azt dobta be a barlangba. A szörnyeteg mohón nyelte le a kitömött állatot, rettenetes szomjúság fogta el, a Visztulához szaladt és