Harangszó, 1914-1915
1915-02-21 / 19. szám
148. HARANGSZÓ. 1915. február 21. bizakodottak, amiben éppen nem tanácsos bizalmunkat helyezni. Sokan vannak, akik elfelejtik Pál apostol vallomástételét: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok“ és mindazt a sikert, amit elértek, csupán saját munkájuknak s erejüknek tulajdonítják. Vannak, akik talán vagyon birtokában megfeledkeznek arról, hogy Isten azt nekik nem a saját önző célúkra adta, hanem nemesebb, ma- gasztosabb célra rendelte. „Szegények mindenkor lesznek veletek“, mondja Jézus. Megvan tehát a vagyonnak is a maga rendeltetése: a magunk fen- tartása, de amellett a szegények, az arra reászorultak támogatása. De éppen ez a tér az, ahol a leghama- rább előáll a kísértő és az emberi gyarlóság győzelmeskedik, mert a test táplálása, a gyönyör hajhászása kedvesebb lesz a szegények segítésénél, az eredmény pedig gyakran testi s lelki szenvedés lehet egyaránt. A vagyonban való elbizakodás szenvedést szülhet, mert számos példa igazolja, hogy aki azt hiszi, hogy a földiekkel megállhat, könnyen elesik! Folytatjuk. Az öreg invalidus és a hegedűművész. Németből: Pulay Vilma. Egy szép nyári napon nagy ünnepség volt a „Práterében, a bécsiek kedvenc kirándulási és sétahelyén. Nagy néptömeg hullámzott fel s alá, fényes fogatok robogtak ide-oda a széles parkírozott utakon. Ahol olyan sok vidám és boldog ember van, ott az is remélhet valamit, aki embertársai, felebarátai könyörületére van utalva. így gondolkozott az az öreg rokkant katona is, aki hegedűjével minden ilyen alkalmakkor megjelent a „Práter“ sétaterein, egy nagy terebélyes fa alá ülve a tő úton, ahol legtöbb ember szokott megfordulni. Most is ott volt a vak invalidus és teljes erejéből, buzgón hegedült, hű kutyája pedig fogai között tartotta gazdája kalapját, hogy a járókelők abba dobják bele a könyöradományo- kat. De ezúttal a kalap üresen maradt, mert az emberek csak jöttek- mentek, beszélgettek és senki sem vetett ügyet a szegény vak hegedűsre. Eközben már meglehetős későre járt az idő, a nap lemenő félben volt már az égbolton, éppen úgy, mint a? öreg invalidus reménysége is fogyó félben. Mély szomorúság tükröződött vissza arcán s titkon néhány könnycseppet törölt ki szeméből. Nem is sejtette, hogy egy közeli fa törzse mögül már régóta figyeli egy előkelő idegen úr, aki, midőn látta az öreg invalidust könnyezni, oda lépett hozzá és így szólt: „Adja csak oda hegedűjét egy rövid órára.“ Az öreg ember, bár az ismeretlen csak törte a német nyelvet, azért mégis megértette, hogy mi a szándéka az idegen urnák — s hálával szívében átadta hegedűjét neki, aki azt fölhangolta s elkezdett rajta játszani. A régi ódon hangszerből csodás szépségű hangokat csalt ki játékával, mely egyszer mint dics-himnusz, máskor pedig, mint bús elégia hangzott fel. A járókelők bámulattal csoportosultak feléje és mindig nagyobb lett a hallgatók száma. Úgy látszott, mintha a hangok varázsló erővel bírnának s csodás hatást gyakorolnának reájuk. Igen úgy volt! Mindenki az idegen hegedűművészt csodálta, aki a szegény invalidus javára játszott, s zenei talentumát a jótékonyság szolgálatában gyakorolta, hogy szerencsétlen embertársa iránt a könyörületet felébressze. Adakozott most már mindenki, csak úgy hullott a sok arany- és ezüstpénz a kalapba, úgy any- nyira, hogy nemsokára szinültig megtelt. Az öreg invalidus boldogan rakta el a sok pénzt s az idegen pedig újból kezdé játékát, melynek másodízben is nagy hatása volt. Eközben mindig sötétebb lett és hüvösödni kezdett a levegő. Most elkezdé a művész a „hym- nuszt“ játszani, amit azután az ösz- szes jelenlevők nagy lelkesedéssel kísértek énekükkel. Midőn ennek utolsó akkordja is elhangzott, a hegedűművész letette hegedűjét, barátságosan bólintott a közönség s az öreg ember felé és még mielőtt ez megköszönhette volna jóságát, eltűnt a „Práter“ tái között, így akarván kikerülni a hálálkodást, és a zajos ünneplést. — Ki volt ez az úr? Kérdezték az öreg invalidustól többen. — „Nem tudom felelt ez, csak azt tudom, hogy egy könyörületes emberbarát volt, nála nélkül éhen haltam volna.“ Ekkor előlépett a tömegből egy úr s így szólt: „Én ismerem őt, Paganini volt, a híres hegedűművész, kinek úgy látszik nemcsak hegedűje, hanem szíve is aranyból van. Ezt hallva az öreg invalidus, hálásan kulcsolta össze kezeit s kérte Istent, hogy a jólelkü hegedűművészt jutalmazza meg gazdagon. Különfélék a Miatyánkról. Az emberek minden terhe, minden « gondja és szüksége le van téve az Ür imádságában. Minden reményt, minden boldogságot örökös mennyei tűzként áthat a hét kérés. Az embernek minden alázatossága, az Istennek minden jósága és hatalma egybe van azokban foglalva. Titokteljes szent érzés száll a szívre, amidőn így szól: „Miatyánk, kivagy a mennyekben!“ — Az imádkozó egyszerű méltóságában e szavak, mint a zene zengenek. Boldogságban és örömben hálaáldozat, Ínségben és halálban földöntúli vigasz. Az emberi élet legjelentékenyebb, legszentebb pillanatában a Miatyánkot imád- kozzák... Ez a jézusi áldás, melyet az igaz félve és a bűnös remélve mond el. Rosegger, Mein Himmelreich. * * * Sokszor nem imádkozzék el az Úr egész imáját, hanem az ember a körülmények szerint egyik vagy másik kérést kiválaszthatja s különösen hangsúlyozza. Egy svájci festő ezt szemlélteti, midőn egy a svájci életből visszaadott képsorozat minden képe alá a Miatyánk egy részét írja alá. Az első képen egy öreg ember áll egy szép nyári reggelen az unokájával a kunyhójában és imádkozik: „Mi Atyánk, szenteltessék meg a te neved'/ A második képen látni őt, amint kunyhójába siet, miután a forradalom kitöréséről hallott és a „szabadságfának“ a felállítását látta, ekkor így imádkozik: „Jöjjön él a te országod /“ A harmadik kép az mutatja, midőn a franciák betörése után egy áruló a kunyhóját felgyújtja; ő azonban meghajlik az Isten keze előtt, habár az Isten útjait e pillanatban nem is érti: „ Legyen meg a te akaratod!“ A negyedik képen unokájára tá- maszkodva* elszegényedve, idegen ház előtt alamizsnát kér. De az imához erősen ragaszkodik, — nem, az tartja őt erősen: „Mindennapi kenyerünket add meg minekünk ma!“ Az ötödik képen egy kápolna romjain borul térdre az unokájával; a szívében békével és a keserűséget levetve imádkozza: „ Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek !“ A hatodik képen félreeső vidéken, sűrű erdőben találkozik azzal, ki a házát felgyújtotta és vele oly mél-
