Harangszó, 1914-1915
1915-02-14 / 18. szám
142. HARANGSZÓ. 1915. február 14. hogy szólt a hős Kis Peti temetésén valamelyik bécsi harang, de hát mégis csak vigasztalóbb az, ha az ottani, édes szülőfalui harang elsiratja. .. A dermesztő téli szelek gyakran vitték ki az erdőszélre a kis falu harangjainak hőst sirató, szívig ható hangjait s ilyenkor az öreg kanász búsan szólt a kis bojtárjához: — Hallod, Jancsi ? Szól megint a harangod I Ismét kevesebben vagyunk eggyel a faluban s annyival is kevesebb a magyar. Persze, hogy hallotta a kis bojtár is, hisz' sipkáját lekapta már a fejéről s buzgón, áhítattal imádkozott a falu felé fordulva. Szomorúság földjén.*) Viharoktól hányt, szomorúság földjén Nincs vígalom és nincs farsangi nász; Könnyek peregnek mélabús szemekből, S a szívekben úr lett a néma gyász. E gyász régi, — bár kissé elmosódott! (Sok vidám dal hangzott el azóta.) Nem hangzik fel most a sok víg kacagás, S nem csendül meg oly gyakran a nóta. A nóta elhalt. Nincs pompa, cifraság, Csak fájó könnyek árja tör elő. Boldog nép! ki most, — csendben könnyezni tud, — Van abban még hit, érzés és erő! Csak sírjatok hát, — amíg Páris mulat! — Nő a könnyekkel öntözött virág: Vérünktől lesznek pirosak bimbói, (Majd sírnak a könnyelmű franciák.) S meg lesz oldva létünk problémája, Zajos lesz a vadvirágos határ; A mezőn felhangzik lágyan, epedön : „Cserebogár, sárga cserebogár!“ A Kárpátoktól le az Aldunáig, Népmilliók, — kik lakják e hazát, Ha jő a hijnök, — mert hisz’ jönni fog — Fölemelt fővel, büszkén lesik szavát. . . . Könny- és lázmarta szomorú szemekből Ne sírjon ki a gond, a búbánat; Jön a boldogság szép fehér galambja, Hoz friss babért, zsenge pálmaágat... Fölemelt fővel, büszke önérzettel, Bús szemeknek megvillan sugára; És míg egy könnycsepp, — örömök könynyéből, — Felelet lesz a hírnök szavára ... Gyűrik György. *) Az egyik katonamozgó-kórházból kaptuk ezt a verset. A háború humora. Furcsa magyar nevek. Nehéz dolog az a levélírás, különösen ha orosz tisztek és hivatalnokok vizsgálják át a levelet és ha azokat egy egy fogolytáborból írja a szegény magyar katona. Ilyenkor csak a csalafintaság segít rajta. Az igazat nem írhatja meg, de azért mégis csak fúrja az oldalát, hogy övéinek igaz képet fessen sorsáról. Az életrevaló magyar katona azután úgy segített magán, hogy ilyenforma levelet küldött haza érte aggódó szeretteinek: Édes jó apám! Szívből kívánom, hogy jelen írásom jó egészségben találja, valamint én is jó egészségben köszöntőm a napot. Sebeim már meggyógyultak s az oroszok nagyon emberségesen bánnak velünk. Velem együtt fogságba került Kosztunk Komisz pajtásunk. Parancsnokunk is derék ember, egészen olyan, mint otthon a Goromba Részeg. * A dinár és a korona. Egy megszállt szerb falu parancsnoksága rendeletet adott ki, hogy mindenkinek muszáj elfogadni a dinár mellett a koronát és a para mellett a fillért. Másnap sopánkodik az egyik tiszt: — Nagy baj van a pénzekkel kegyelmes uram. — Micsoda? — pattant fel a parancsnok. — Csak tán nem merték megtenni a szerbek azt, hogy nem fogadják el a mi pénzünket ? Azt nem — felelt a tiszt, — de nem fogadják el a halálos ítélettel fenyegetésre sem — a saját pénzüket. * A csoda. Gyakori a háborúban, hogy megcsalják az embert érzékei. Akárhány legényről hozták a cimborái azt a hírt, hogy elesett, látták, amint el is temették és az a cimbora ma is él. Egyik vidéki városban a sebesültek közül a lábbadozók szabadságot kaptak és villamoson igyekeztek a városba. Közben persze a villamoson beszéddel gyilkolták a civil-hallgatók szívét. — Úgy biz a — kezdte az egyik, — annyian elestek, hogy alig maradt közűlök hírmondó. És egy egész sor elesettet említ, de legyilkolt egész ezredeket és hadosztályokat a derék Háry János. A hallgatóság közül egy tiszt érdeklődni kezd. — Nem tudod fiam X. Y. főhad- nagygyal mi van a z.-i ezredből ? — Elesett. — Honnan tudod ? — Honnan ? Magam látlam. — Meg is halt? — Meg az szegény. Én temettem el. A tiszt elmosolyodott. — Láttál-e már fiam csodát? — Nem én még soha. — Akkor nézz rám, mert én valóságos csoda vagyok. Élestem, láttad. El is temettél. És mégis itt vagyok. Ez már csak — csoda. A világháború eseményei. A lefolyt hét a biztató sikerek hete volt. Nagy csaták vihara nem dúlt egyik harctéren sem. De meglátszott minden hadiműveletnél, hogy ellenfeleink már-már belefáradtak a félév óta tartó sikertelen küzdelembe, míg a mi derék csapataink szövetségesünk vitéz seregeivel együtt mind több és több eredményt tudnak felmutatni. A Kárpátokban. Örömmel jelentik lapjaink, hogy a Kárpátok egész hegylánca már a mi csapataink birtokában van. A fagyos idő beálltával az orosz katona nem bújhat a föld alá. A mi ágyúink sem akadnak meg a feneketlen sárban. Megjött a nyílt téren való küzdelem ideje. Itt pedig a magyar katona erő, bátorság s kitartás dolgában messze túlhaladja az orosz katonát. így esett meg e hó elején, hogy vitéz seregünk a betörő oroszokat a toronyai vonalon folytonosan üldözve s Galíciáig kergetve, Viszkov és Ludvikovka galíciai községeket elfoglalta. Azonban az orosz hadvezetőség sokkal fontosabbnak tartja a Kárpátok szorosainak birtokát, semhogy azokról egykönnyen lemondana. Innen van, hogy a kikergetett oroszok a határon túl rendesen összeszedelőzködnek és alkalomadtán újra betörnek a Kárpátok hegyes-völ- gyes vidékeire. De vesztükre, mert vitéz csapataink nem hiába állnak őrt az ország határán. Fontos munkájukban híven támogatják őket derék szövetségesünk harcban edzett katonái. Azonban az orosz erő úgy látszik, napról napra hanyatlik. Franciaországban és Angliában már szóvá tették, hogy Oroszországtól többet vártak, mint amennyit tett. Másutt is beismerik, hogy az orosz haderő most már, öt hónap után, nem kezdhet újabb támadást. Most csak védekezésre van utalva. Ez a magyarázata annak is, hogy seregük egyrészét Przemysl alól Bukovinába küldték. Porosz- és Lengyelországban. Kelet-Poroszországban, a Memeltől délre, az oroszok megtámadták a német hadállásokat. De támadásuk oly gyenge volt, hogy a német csapatok
