Harangszó, 1914-1915
1915-02-14 / 18. szám
HARANGSZÓ. 1Ö15. február 14. idd kötetek íródtak a világtörténelem lapjaiba. .. Ezek a sorok azonban csak halvány színben tudják elénk tárni azt a testi és lelki erőkifejtést, mely- lyel valójában íródtak, mellyel a göröngyöket rótták. A véres nyomokat, kidült szervezeteket, a pusztítás üszkös, tört romjait most tiszta fehér hó fedi vastag rétegben, tán azért, hogy az emberi szemek-lelkek elől egyidőre elzárja a rettenetes vérontásokat, hogy kímélje, megőrizze idegeinket a súlyosabb feladatok végzésére. Egész nap, egész héten hull a hópehely itt, ebben a völgykatlanban, melyben csapataink, trénjeink egymásután vonulnak — nagy csoportokban — az ellenséges állások felé... Szürke homály borítja a tetmésze- tet. A közeli hegycsúcsok nem is láthatók. Olyanok nagyban, mint a szájával lefelé fordított véka, tompa a csúcsa. Kevés alacsony cserje, fa borítja oldalait, közben sürü hófehér rajta minden. A hó világa uralkodik most rajta, mely sokszor megfogja, elnyeli az egymás ellen törő fegyveres embereket... Reggel 5 óra. Egy egészségügyi csapattal — mint különítménnyel — indulok az állásaink felé, közelebb az ütközet helyéhez, hogy a szállított vagy jövő betegek, sebesültek 8 kilométerrel előbb juthassanak orvosi segélyhez, italhoz, ételhez. Az ital: tea, kávé; az étel: húsleves, hús, szalonna. Egy kocsi és szán viszi a szükséges kötő- és gyógyszereket. Alig látunk még. Az égi testek helyett a földet borító hó világít, — ameny- nyire tud. Az ut se látszik. Az éjjeli hóesés egészen betakarta a csapát. Ismervén azonban az irányt — térképről, nekivágtunk, de csakhamar meggyőződtem, hogy erről a fehér lepedőről vezető s világító lámpás nélkül nem jutunk az úttestre. Akármerre nézünk, olyan egyformán fehér minden. Semmi jel, irányító pont sehol. Látó érzékünk homályban hagy. Tapintó képességünk már jobban útbaigazít. A hóréteg vékonyabb az utón. Másutt már térdig ér. Bottal tapogatózva keressük az utat, az irányt. A bot most kitűnő fegyver. Többet ér mint a kard. Le is került az utóbbi az oldalunkról. Megdőlt az a mondás, hogy katonának kard való. Csupán rohamkor lehetne róla beszélni, de mivel akadályozza a mozgást — rohamot nem lehet sötétben csinálni — horribile dictu — kard nélkül rohannak véreink, már az t. i., aki rohan s aki együtt tart itt is a közemberrel. Szóval háborúban nem kell kard, legföljebb akkor hordják tisztjeink a hosszú kardot, mikor már az idők komoly járása enyhült s a komolyabb feladatok megoldását oly gyakran szemelől tévesztő „békés“ időbeli katonai szellem üti fel kevésbbé szimpatikus fejét. Ezt is megérik néha még itt is. Láttam egy elfogott orosz tisztet, kit őrjáratban fogtak el s aki a mi bajonettünket viselte az oldalán. Itt egy jó szeges bot ezerannyit ér, mint a kard, amelytől egyetlenegy ellenség se ismerte meg a magyar virtust. Hát így bottal tapogatva keressük az útat. így is alig találjuk. Hol ráakadunk, hol eltűnik. Kacér játékot űz velünk. A hó is csak hull, hull mindsűrübben s szélirányában, a — szemünkben. .. Valósággal birkózunk az elemekkel, a természet hófehér labdajátékával, fizikai erőnk teljes megfeszítésével dolgozunk. így is csiga tempóban tudunk csak haladni. Nincs más hátra, mint valami módon gyarapítanunk kell fegyvertársunkat. Nagynehezen elérünk egy házhoz, hol bajtársak kezdik az álmot kitörülni szemeikből... Itt rek- virálunk lámpást. Gyertya ég benne. A rekvirálási képesség nagyon fontos. Ami háborúban a célt elősegíti, azt törik-szakad elő kell teremtenünk. A miként lényegtelen. A múltkor 25 kilométeres útat kellett megtennem. A szánkám kétszer szétment s én ugyanennyiszer szereztem közelebbi tapasztalatot az anyaföld hőmérsékletéről . .. Szegezni nem lehetett a szánkót. Nem volt mivel. Az utat még aznap meg kellett tennem. Parancs, parancs 1 Nincs tovább 1 Míg tépelődöm magamban, hogyan is lehetne a rozoga szánkót használhatóvá tennem, ott, ahol üres, elhagyott faházak, csörgedező hegyi patakok, kopár hegyek s hófútta utak, fagyos táj volt a körülvevő környezet: lódobogás, zörgés hallatszik messziről. Katonák vezetnek lovakat. Megállítom őket — kötél erányában. Nincsen náluk. Már-már csalódottan akarok tőlük búcsút venni, mikor megpillantom a lovak nyakában a tartóláncot. Leszedetem róluk s adok róla átvételi elismervényt. Félóra múlva vígan csúszik szánkóm a hófedte úton. A rekvirált lámpás és botok segélyével végre rátalálunk az útra. Odább egyik oldalon meredek 600—800 méteres hegyek, a másik oldalon meredek partu hegyi patak szegi az utat. A tempó azonban lassú, fogni kell két oldalt a kocsit, szánkót. Csak gyalogszerrel lehet haladni. Ez se elsőrendű séta, mert az utat a hegyoldalból jövő források vize itt-amott feláztatta, feneketlenné tette. Takarja a hó. Nagy gödrök hellyel-közzel. Az ember sohase tudja, mily mélyre • lép. Hol bokán alól, hol felül járunk a hóban, vízben, sárban. De nem fázunk. Izzadunk mint egy favágó, kinek tuskó kerül a fejszéje alá. Már pitymallik, mikor a legközelebbi szomszédos falut elérjük. Katonák jönnek-mennek az utcán. Sajka a kezükben. Viszik a mozgó konyhához, hol már kész a reggeli: kávé, vagy tea, többnyire rum nélkül. A hegyeken túl fegyverropogás hallatszik. A lövészárkokban is megkezdődött tehát már a rendes napi foglalkozás. Üdvözlik az előretolakodó muszkasógort. Megérdemli, amit kap, ha másért nem, hát — 48-ért.. . Most már világos van. Biztosabban haladunk a hó befútta úton. Már látszanak az uttalan út végén hófedte, magasra nyúló háztetők. Kéményt hiába keresünk rajtuk, összes igényeink végre csak arra redukálódtak, hogy ne kelljen füstös szobában lennünk akkor, mikor nem kell kint dolgoznunk Ez se sikerült! Nyeljük a füstöt. Köhög, prüszköl az egész társaság. A háziak is, pedig ezek már megszokhatták. Ebben a szobában, melyben e sorokat irom, egy 9 éves tüdővészes kis leány egészsége, élete árán festi a komor valót. Hófútta út vezet erre, ahol az egészségügyi szabály ismeretlen. Nincs nyoma se. Elmosódott, eltűnt, ha volt is valaha, mint ahogy eltűnt előlünk az út, melyet befújt a hó. Bottal is alig akadunk rá. Azután jönnek a betegek, a sebesültek. Csoportokban 10—20—30 stb. Ki szánkón, ki gyalog, ahogy birja. Magas hófujta hegyről jönnek. Sebesülten is könnyen erre felé. Ez az út már jó helyre vezet, ha csak darab időre is, oda, ahol lesz a szegény, sokat szenvedett harcos katonának meleg hajléka, puha fekvőhelye, tápláléka, oda, ahol már nem kell bottal tapogatózva keresni az útat, mint itt erre felé, ahol hó fújta be az utakat. GABONAÁRAK. A körmendi gőzmalom részvénytársaság gőzmalmából. Körmend, 1915-ik évi február hó 11-én. Búza 40.50, Rozs 32.50, Árpa 29.—, Zab 24.—. Az árak 100 kilogrammonkint korona értékben értetődnek.
