Harangszó, 1914-1915
1915-01-31 / 16. szám
124. HARANGSZÓ. 1915. január 31. Gyermekek esti imádsága. | Kis ágyunkba ha befekszünk Kulcsolt kézzel téged kérünk Édes Isten, mi jó Atyánk: „Sötét éjjel is vigyázz ránk!“ Vigyázz édes anyukánkra, Ne üljön már gond arcára; Őrizd drága apukánkat Mikor védi a hazánkat! Adj győzelmet a Magyarnak És szebb jövőt e hazának, Örömben és békességben Imádjunk majd együttesen! Ámen. Knábel Vilmos. Az esőcsepp meg a szélmalom. Gyermekmese. Irta : Szalay Mihály. Olyan keservesen sirt az öt esztendős kis árva az édesanyja temetésén, hogy arra minden szem könnybe borult. Pedig még nem is tudta igazán megérteni, mi az, ha valaki árván marad. Csak látta könnyezni az apját, zokogni a nénjét s az ő kis szíve is összefacsarodott. Sokszor volt aztán oka megsiratni az árvaságát, kivált mikor mostoha került a házhoz. Egy darabig az apjuk csak védelmezte őket, de utóbb az is nagyon mostohává vált. Mindent megtett az asszony kedvéért s mindent elhitt, amit az a szegény gyermekekre mondott. Pedig rosszat csak a gonoszság mondhatott rájuk. Míg az apjuk élt, mégis csak jobban meg voltak, de nemsokára az is meghalt és attól kezdve nem volt többet világuk. Ha elszakadt a ruhájuk, rongyban kellett járniok; ha kenyeret kértek, verést kaptak; télen is a hideg kamarában háltak és olyan nehéz munkát kellett végezniük, hogy sokszor nem bírtak vele, de ha kö nyörögni mertek, mostohájuk durván rájuk támadt: Vagy megteszitek, vagy megszakadtok 1 Jobb is volna, ha elpusztulnátok a föld színéről. Ne keserítenétek örökké az én életemet 1 Sokszor gondoltak rá az árvák, hogy világgá bujdosnak, de ki fogadja meg őket cselédjének? Kinek kellenek ők, a gyönge gyermekek? Tűrtek tovább. Várták, hogy nagyobbak legyenek. Lassan teltek az évek és sorsuk mindig elviselhetetlenebbé vált. Egyszer a kis fiút elküldte a mostohájuk vízért. A falun kívül volt a forrás. Kávája olyan alacsony volt, hogy azon áthajolva szokták a falubeliek korsójukat megmeríteni. A kis fiú letérdelt a káva mellé, áthajolt rajta s a tiszta forrásvíz bugyborékolva szaladt be a korsó száján. Az utolsó buggyanás után ki akarta húzni a megtelt korsót, de az olyan nehéz volt, hogy nem bírta, hanem inkább őt is belerántotta a vízbe. Nem veszett ott, mert amint a vízben megfordulva fölvetődött, megkapta a káva egyik deszkáját és szerencsésen megmenekült. Hanem a korsó oda maradt. Anélkül pedig nem kerülhet a mostohája szeme elé. Megtörülte kezével az orcáját, haját, megrázta magán az átázott ruhát, haza felé nézett, sóhajtott egyet, aztán azon vizesen bujdosásnak indult. Csak a testvérét sajnálta otthagyni. Mi lesz azzal, ha ő sem lesz mellette ? Ki osztozik szomorú sorsában ? Eddig csak el-elkeseregtek titokban együtt, eddig csak el-elbiz- tatgatták jó reménységgel egymást... Hanem, hiszen nem megy ő el örökre. Valahol csak meghúzhatja magát, aztán vissza jön, elviszi oda a nénjét is. Szomorúan ment be a közeli erdőbe. Nem ismerte a járást; nem is volt ott út; nem is tudta, merre menjen, csak ment vaktában, amerre a lába vitte. Mindig sötétebb lett az erdő. Alig lehetett az eget látni s az is igen fekete, haragos volt. Azután nagy dörgés, villámlás között elkezdett szakadni az eső, csak úgy csattogott bele a sűrű falevél. A kis bujdosó nem törődött vele. Az ő ruhájának úgyis mindegy. A dörgés sem rettenetesebb, mint mikor a mostohájuk szidta őket s a zápornak csapkodása csak lágy si- mogatás annak a kezéhez képest. Amint megy, mendegél, egyszer- csak rászól valaki. Megrezzenve tekint hátra. Jaj, talán a mostohája jött utána I De nem lát senkit. Amint tovább akar menni, megint hangot hall. Valaki azt kérdi: Hová, hová, édes fiam, ebben a pogány időben ? Körülnéz, de most sem lát senkit. — Itt vagyok, fiam, csak rám ne lépj 1 — szól megint az a hang. Letekint, hát látja, hogy egyik kövér gomba alatt egy ici-pici emberke áll. Oda húzódott be az eső elől. No, elcsodálkozott szörnyen rajta, de legkivált azon, hogy a szakálla csaknem a földet seperte. Hogyan tud valaki ilyen aprón maradni és hogyan tud a szakálla olyan nagyra megnőni ? — Ne félj, kis szolgám, —• biztatja barátságosan az emberke — mondd csak, mi hajt téged erre az idegen tájra? Eltévedtél, nem találsz haza, otthon meg sirva keres édesanyád ? Kibuggyan erre a gyermek könnye, kibuggyan a keserű sóhajtása: Nincs én nekem édesanyám, nincs én nekem senkim! — Hát testvéred ? — faggatja szeretettel az idegen. — Egy testvérem van, az a legjobb lány a világon, hanem a legárvább is velem együtt 1 Most azt kínozza én miattam is a mostohánk. Nem elég a maga baja, most, tudom, én értem is nagyon kesereg. Megsajnálja a törpe a kis árvát. Vigasztalni kezdi: Ne sírj, édes fiam, jobbra fordul a sorsotok. Úgy nézz rám, mintha édesanyád követe volnék, hogy segítsek rajtatok. Én vagyok a Gyémántország kiskirálya. Végy le csak egy cseppet a bokor leveléről I Utána nyúl a gyermek egy esőcseppnek s amint hozzá ér, olyan kemény lesz az, mint az üveggolyó és csakúgy szórja a tényt maga köré. Aztán azt mondja a törpe: Végy le egy levelet arról a fenyő bokorról I Leszakaszt egyet, az meg csillogó zöld tűvé válik a kezében. — Ez az én ajándékom, — szól mosolyogva Gyémántország kiskirálya — vigyázz, hogy el ne veszd. Rejtsd el őket a kalapod belsejébe, aztán a tűvel ott érintsd meg a gyémántot, ahol senki sem látja. A nénédről pedig, ha jó dolgod lesz, el ne felejtkezzél !
