Harangszó, 1914-1915

1915-01-31 / 16. szám

1915. január 31.

A kis árva meg akarta köszönni az ajándékot, de már nem látott senkit. Elrejtette a gyémántot meg a tűt a kalapja bélésébe, aztán megfordult hazafelé. Még nem tudta hogyan lesz szerencsés, de hitte, hogy az a kis emberke nem akarta megcsalni. Most haza megy, belopódzik éjjel a kis kamarába, aztán elbujdosnak a nénjével együtt messze földre, ahol a mostohájuk hirt sem hall róluk.

Éppen éjfél volt, mikor kertfelől a házhoz ért. Lábujjhegyen ment a kamra ajtójához, fejét oda hajtotta s hallotta, hogy a testvére csöndesen, elfojtottan sirdogál. Lassan, vigyázva kinyitotta az ajtót, bement s éppen olyan vigyázva húzta be maga után, mégis megcsikordult. Jaj, ha meghallotta a mostohájuk! De talán nem hallatszott be hozzája ; vagy ha be is, talán nem ébredt fel rája.

De bizony meghallotta. Még szót sem váltottak a testvérek, már ott volt, neki esett a fiúnak, szidta, ütlegelte.

— Ugy e, csavargó semmiházi, haza hozott az igaz kenyér 1 Hát a korsó ? Összetörted ? Hanem most én is összetörlek I

Mikor elfáradt a verésben, kidobta a gyermeket az udvarra, hogy eltakarodjék, többet a szeme elé ne kerüljön. Kirúgta utána a kalapját is, amely verés közben leesett. A rúgástól a gyémánt kigurult és egyszerre olyan fényesség támadt, mintha száz gyertyát gyújtottak volna. Először megijedtek mind a hárman. Aztán a mostoha nem kérdezve, hogyan jutóit a gyermek ehhez a kincshez, őt elkergette, a kalapot pedig a gyémánt'al együtt bevitte a szobába. O.t btb tette a gyémántot a kalap bélésébe, meg kivette és sokáig gyönyörködött benne. Majd észrevette azt is, hogy egy tű van a kalapban. Amint kivette és véletlenül megérintette vele a gyémántot, az abban a szempillantásban ketté vált és apró ezüstdarabkák gurultak ki belőle, amelyek gurulás közben szemlátomást nőttek, míg rendes pénz nem kerekedett belőlük. Fényesek, újak voltak ; ott látszott a király képe is.

Ekkora öröme még nem volt a gonosz asszonynak életében. Most ő lesz a leggazdagabb azon a vidéken.

Mikor a tű másik végével érintette a gyémántot, szépen becsukódott és ha beletette a kalap belsejébe, nem világított semmit.

A szegény gyermek másnap elment a bíróhoz. Elpanaszolta baját, megHARANGSZÓ.

mutatta kékre, zöldre vert testét és kérte a birót, hogy azt a fényes követ szerezze vissza a mostohájától, mert azt ő kapta ajándékba. A biró azzal küldte el, hogy jöjjön holnap, majd meglátja, igaz-e, amit most elbeszélt. Aztán hivatta az asszonyt. Hogy az mit vallott, senki sem tudja, csakhogy mikor az árva másnap megjelent, a biró durván rátámadt, pálcával' fenyegette, ha azonnal ki nem takarodik a faluból.

Csalódottan indult a gyermek megint az erdő felé, hogy megkeresse Gyémántország kiskirályát. Sokáig kereste, sehol sem találta. Végre beszegődött egyik faluba egy öreg emberhez, akinek nem volt senkije, azért azt Ígérte neki, hogyha jól viseli magát, fiává fogadja és neki adja azt a négy szem bárányt, amelynek őrzésére megfogadta.

Nem volt rossz sora a gyermeknek. Az öreg úgy bánt vele, mintha mindig a fia lett volna. Csak a testvérét sajnálta, meg azt a fényes megdermedt cseppet nem tudta elfeledni. Mi lehet az ? Miért adta neki az a nagyszakállu, törpe emberke ? És miért lett az az ő szívtelen mostohájuké ?

Egyszer csak azt hallotta, hogy az asszony igen meggazdagodott, amit valami titokzatos kincsnek köszönhet és hogy a biró, aki már hosszabb idő óta özvegy volt, elvette feleségül. Ezért nem talált hát ő a bírónál igazságot 1 Annak magának kellett a kincs, ha másként nem, hát az asszonnyal együtt.

Már le is mondott minden reményről, hogy azt visszaszerezhesse, mikor váratlanul megjelent előtte Gyémántország kiskirálya. Megint olyan szépen beszélt vele. Elkérdezte élete sorát és végül egy kis szélmalmot adott neki, amilyennel a gyermekek szoktak játszani. A vitorlája könnyű acélból volt és azt mondta a törpe, hogy ez visszaszerzi a gyémántot, csak vigyázzon, hogy el ne veszítse és ha jó sorsa lesz, a testvéréről meg ne feledkezzék. A kis szélmalmot tűzze a gomblyukába és ha forgását meg akarja állítani, csak érintse meg a kezével.

A gyermek meg akarta köszönni, de már nem látott sertkií. Örömmel hajtotta haza a bárányokat, elmondta az esetet gazdájának, szabadságot kért tőle és váratlanul otthon termett.

A falu végén fénylett egy jókora tó, mellette zöldéit egy szép kerek domb. Jól ismerte mindkettőt, hanem most igen elcsodálkozott, mert a dombon egy pompás új házat látott,

125.

amelynek virággal, pázsittal díszített udvara lenyúlt a tóra s a tavon szép fehér hattyúk úszkáltak. A ház kapujára ki volt írva, hogy itt lakik a biró. Abból a kis gyémántból épült ez a palota, amelyet a biró mindig ott hordott elrejtve a kalapja belsejében.

Bement az árva a kapun egy bokor mögött megállt, hogy körülnézzen. A biró éppen egy szegény nyomorék koldust kergetett el, aki alamizsnáért fordult be hozzá. A gonosz mostoha pedig drága selyembe öltözve hintakocsiban tolatta magát a tó mellett s a fiú nénje pávatollból készült legyezővel legyezgette. Szegény leánynak arca most is olyan szomorú és szelíd szeme alatt barázda van a sok titkon lefutó könnycsepptől.

Az asszony a kocsiban hátradőlve biztatja az urát és szidja a dologta- lan koldus népet, hogy csak abból akar élni, amit mások keserves fáradsággal gyűjtögettek.

Mikor a biró pálcáját emeli a koldusra, kilép a gyermek a bokor mögül. A biró észreveszi, a koldust otthagyja és pálcáját megsuhogtatva a fiú felé siet. De amint közel ér hozzá, megindnl a szélmalom haragos búgás- sal s amint a biró rátekint, lecsapja a pálcát és éppen úgy hányja a cigánykereket, mint az az acélvitorla.

A kalapja kifordul a fejéből, a gyémánt csillogva előkerül.

A váratlan dolog a fiút is annyira megijeszti, hogy elfelejti a szélmalmot megállítani. A biró tehát eszeveszettül cigánykerekez tovább, le a tó felé, egyenesen neki az asszonynak, aki sikoltva akar menekülni, de már késő, az ura hintakocsistul belerúgta a tóba s a hullámok eltemetik őket.

A fiú bánja, hogy a szélmalmot előbb meg nem állította, de már nem segíthet a dolgon. Oda fut testvéréhez, könnyek közt borulnak egymás nyakába. Végeszakadt a szenvedésüknek. Most már ők az urak a fényes palotában.

A nyomorék koldust bőven ellátva eresztik el; a fiú gazdáját pedig magukhoz akarják venni, hogy jóságát meghálálják, de az nem tud megválni régi, egyszerű hajlékától. Megígérik nekik, hogy minél többször meglátogatják, ha valami baja esik, szívesen ápolják. Az öreg meg, hogy szeretetét megmutassa, nekik adja azt a négy szem gyönyörű báránykát, hadd ugrándozzanak szemük előtt a tómenti gyönge pázsiton.