Harangszó, 1914-1915
1915-01-24 / 15. szám
HARANGSZÓ. 1915. január 24. 116. Ha az este setét leple Ráborul a néma tájra, Fényes lámpa lángja mellett Öreg, ifjú, felnőtt s gyermek Kezében a kártya járja. S a szív — szegény — baj tengerén Csüggedezve hányattatik; Nincs, mi oltsa szomjúságát, A célozza bátorságát, Nincs, mi enyhítse gondjait. Áldott legyen itt lenn s ott fenn, Ki a vallást ápolgatja, A gyermeket Istent félni, Hinni, bízni és remélni S imádkozni megtanítja. Madár Mátyás. Pestalozzi. Életrajz. Irta : Gáncs Aladár. II. Élete így hát továbbra is nyomorúságok göröngyein haladt tizennyolc éven át, mikor működése megint nyilt pályára szalad. Közben ugyanis jóformán egész Európát végigtombolta a francia forradalom és a nyomában jövő napóleoni háborúk, nem csoda, ha lángba borították Pestalozzi hazáját is. Voltaképen csak a szegénysége, szükölködése szaporodott meg ezzel, de mert felszaporodott mellette egyidejűleg a nép szenvedése, jajgató fájdalma, Pestalozzi nem tudott tétlen maradni. És mikor egyik közeli város is tűz martalékává lön, a rettenetes csapás sok gyermeket sújtott árvaságba. Pestalozzi megint ölelésre nyitotta karjait s valami elhagyatott, félig megromlott kolostorba g> űjtötte az apátlan-anyátlan, tudatlan-nevet- len gyermekeket. Nyolcvanan voltak s mind a nyolcvannak atyja-tanítója, sőt — találóan mondta valaki róla — mind a nyolcvannak anyja-szol- gálója is akart lenni. Később ő maga is így írt erről: „Az ő levesük volt az én levesem, és az ő itamk az én italom. Nem volt semmim, sem háztartásom, sem barátom, sem cselédem, egyedül ők voltak mindenem. Ha egészségesek voltak, közöttük forgolódtam, ha betegek, mellettük ültem. Köztük aludtam. Este utolsó voltam, aki lefeküdt, reggel pedig első, aki felkelt. Még ágyban is imádkoztam, tanultam velük, míg el nem aludtak. Minden percben kettős, ragadós nyavalya veszélyeitől környezve győztem le ruháik és testük majdnem legyőzhetetlen tisztátalanságát.* De még ez nem volt elég. Nemsokára másik város pusztulásáról jön a hir és Pestalozzi megéri, hogy e percben talán száz gyermek van hajlék, élelem és ruházás nélkül. Tudatja a hirt nagy családjával és megkérdi, hogy legalább húszat hajlandók lennének-e maguk közé fogadni. A gyermekek igen-nel felelnek. Mesterük tovább folytatja, — De házunkban nincs elég pénz, a gyermekek miatt többet kell majd dolgoznotok, kevesebbet kaptok enni, sőt ruháitokat is meg kell majd osztanotok : szívesen fogjátok mindezt az ő ínségük miatt elviselni? — Óh, csak hadd jöjjenek, atyánk — feleltek lelkesen a gyermekek — hiszen szívesen fogunk mi többet dolgozni és kevesebbet enni! Mennyit kellett fáradnia, mennyit csiszolnia ezen az ütött-kopott gyermekseregen, azoknak eldurvult lelkén, míg szívükből ilyen felelet tudott kicsordulni. Az ő atyai öröme e jelenetben tán első gyümölcsét szakította annak a sok próbára tevő ön- feláldozásnak. Most érezte először — úgy lehet — megbizonyosodva azt, hogy e népért való rajongása mégsem álmodozás s bizonyára nem utolsó helyen adott ez neki erőt arra, hogy később így dörögjön: „Keblemben őrült erővel tombolt az elkeseredettség, a harag azok ellen, kik kimerészelték ajkaikon ereszteni a szókat, hogy a nép megnemesítése csak álom.“ Sajnos, itteni napjainak dicsősége nem sokáig tartott. A háöorú tovább dúlt. A kolostort katonai kórházzá alakították és mikor már a megszelídült gyermekek eleven szeretettel vették őt körül, könnyes szemmel kellett magától elvernie azokat, megint csak ki a mostoha életbe, a mostoha emberek közé. Az a Pestalozzi pedig, kinek nevét már királyok emlegették, fejedelmek címezték leveleiken, az a Pestalozzi hajlandó volt mostan segédtanítói állást vállalni, sőt mikor feljebbvalói megirigyelték tőle a gyermekek feltűnő szeretetét iránta, vádat emeltek ellene és a nevelés tudományának, a nevelés művészetének világra szóló mestere egy nő felügyelete alatt volt kénytelen öt-nyolc éves gyermekeket tanítani írásra-olvasásra. Csak oly igénytelen, csak oly szerény ember tudta ezt megtenni, mint ő. ötvenen túl volt már, de — jól mondják — nem szégyelte közlegénységen kezdeni itt is. De különben sem veszett vele kárba semmi: mostani tapasztalataiból szűrődik le az a tanítási mód, mely az ő nevén keresztelve, megajándékozása volt az emberi nemnek. Az elismerés azért megtalálta őt itt is. Nem kellett sokáig közlegénysorban maradnia. Volt a faluban még olyan Pestalozzi-féle ember, jámbor iskolamester, ki az ottani töldesúr jóvoltából árvagyermekek tanítója volt a kastélyban. Mi sem természetesebb, a két rokonlélek egymásra- talál s a jólelkü földesúr halála után Pestalozzi, ott hagyja helyét, hogy barátját támogassa. így kerül ő most már élére annak a nevelőintézetnek, amilyenné az az elhagyatott kastély nemsokára átvarázsolódott, valóságos nevelőintézetté élénkült, hova nemcsak szegények, gazdagok csemetéi is eligyekeztek. Iskolája, tanítóival egyetemben híressé válik, nevezetes volt róluk mindenfelé, könyv nélkül tanítanak, hogy a gyermeknek ott nem kín, gyötrődés, de öröm a tanulás. Azonban nemcsak intézetével, hanem újabb írásaival is növelte nevének hírét. A természet példájára utal mindenkit és hogy nem a betük- ből-számokból, hanem a gyermekből kell kiindulni. Most még többen keresik fel messze idegenből, hazánkból i§ többen megfordultak nála. Az ottani kormány úgy kitünteti, hogy iskolája mellé tanítóképző intézetet állít s annak igazgatójává Pestalozzit teszi. De a derű napjai itt sem tartottak soká. A háború ide is nyomon üldözi, most meg katonai törvényszékké kellett tanyáját átengednie. Ezúttal mégis nem marad sokáig hajléktalan, három város is megkínálja magát. így kerül Ifertenbe, ahonnét azután igazán megveti lábát nemcsak Németországon, de egész Európán. Tanítványai, tanító társai utána jönnek, az idegenek pedig nap-nap után csak így elözönlötték: egyszerű tanítókon kezdve fel ország nagyokig, királyokig. Még az orosz cár is érdeklődik utána, s művei kiadására ötezer rubelt ajándékoz. — Mindamellett az ő boldogsága, megelégedettsége nem volt arányban külső sikereivel. Azok a tanítók, kiket maga mellé fogad, nem tudnak élni bekén egymás között, áskálódtak, civódtak s hol egyik, hol másik harapott bele hálátlanul a sokszor gyen- geakaratu mester jószívűségébe. Sok keserűséget okozott ez neki. Hozzájött szerető hitvesének, elmaradhatatlan baj társának halálozása, azután a maga halálsejtelmei és aggodalmai művét illetőleg. Azért, ha tépetten is, igyekezett a ház lelke
