Harangszó, 1914-1915

1915-01-24 / 15. szám

114.

HARANGSZÓ.

1915. január 24.

erkölcse pillér, melyen felépül a nemzet szilárd épülete. Családi élet, melyben a családtagoknak egymáshoz való viszonyát megszenteli a vallás és erkölcs, oly követelmény, melyet Isten parancsolatainak kiadása óta hangsúlyozni soha meg nem szűntek az emberiség igaz javát munkáló nagy elmék.

Ezt a családi életet támadta meg a háború a legérzékenyebb módon. Az államok hivatalos nyelve beszél a háborúval kapcsolatban pénzkérdésről, a nagy vezérkar beszél csapateltolásról, csapatösszevonásról, nagy harcokról, véres küzdelmekről... A családok másról beszélnek... fiákról... apákról... hitvesről... testvérről. Helyük oly üresen maradt... Nincsenek most meghitt órák... Ha együtt vannak is, csak sirni tudnak; másról nem beszélnek, csak arról, aki nincs otthon, köztük, a családban, s talán sohasem jön vissza... haza... Sok családi fészek úgy kihűlt... sok házban gyászruhát viselnek, pedig nem is temettek. .. Sok helyen, mikor kenyeret kérnek a gyermekek, sír az anyjuk... hol vegye ? Hová lett a családi élet boldogsága ? Eltüntette a háború...

Úgy van ! Ennek a világfelfordulásnak kellett jönni, hogy ezt a nagy boldogságot megérteni, méltányolni tudjuk, melyet az együttélés nyújthat, mely a családi életben rejlik. El kellett a családtagoknak válni, hogy megtudják, milyen jó együttlenni... napról-napra egymást látni.. . egymáshoz szólni... öreg szülének kenyeret keresni.. . kis gyermeket megölelni . .. egymás szemébe mosolyogni ... egymást szeretni. ..

Csakugyan, mintha már feledni kezdtük volna 1 Mintha a családi élet is már nem olyan lett volna, mint egykor... régen... Mintha hiányzott volna belőle valami... A szeretet.

A háború előtt bizony sok családban nem volt családi élet. Sok viszály- kodó hitvestárs volt; számos családapa megfeledkezett kötelességéről. Akárhány helyen feldúlta a házi békét az undorító szenvedély: alkohol és kártya. Sok hajlékból pirulva távozott a vallás és erkölcs a rohamost terjedő hűtlenség miatt. A szülők nem tanították imádságra gyermekeiket, istenfélő életre fiaiakat és leányaikat. Elnémult a házi áhitatosság, por lepte a bibliát a gerendák között. Csuda-e, ha a gyermekek támadtak szülőik ellen és a testvérek ellenségévé váltak egymásnak ?

A háború után minden máskép

lesz. Azok is, kik most elhagyták azt a sokszor kellőképen nem méltányolt családi kört és azok is, kik benne maradtak, de amazok eltávozása után nem érzik jól benne magukat, tudják, érzik már azt, menynyire fájó egymástól távol lenni, folyton az egymástól örökre elválás gondolata között emésztődni. És ugyan, le lehetne-e írni, el lehetne-e beszélni, hogy mit érezhették akár az elváláskor, akár e hosszú öt hónap ezer izgalma közben azok a családtagok, akik egymást előbb is mindig szerették, tisztelték, becsülték ?

Ebből a háborúból sok intézmény megujhodva, megerősödve fog kikerülni. Egészen bizonyos az, hogy megujhodik, megtermékenyül utána a családi élet is. A hosszú ideig tartó elválás, az egymásra utaltság, az egymás nélkül való tehetetlenség, az egymás szenvedéseinek megértése, az egymástól való örökre elválás nyugtalanító, rémítő gondolata, köny- nyek mind — mind arról beszélnek, mennyire értékes java az emberiségnek a családi élet és mennyire nélkülözhetetlen kincse a családi élet melegsége, boldogsága.

Özvegy Szabóné.

Elbeszélés. Irta: Pass László.

Elhagyatott, szegény özvegy asz- szony volt Szabó Istvánné. Férjét korán elvesztette. Derék becsületes ember volt Szabó István, az uradalom erdőőre. Igyekezetével, szorgalmával hamar megszerezte gazdája teljes bizalmát s a megelégedés, zavartalan boldogság tanyája volt a szép, kis erdei lak.

A boldogság azonban nagyon rövid volt. Egy reggel a favágók halva találták az erdőben Szabó Istvánt. Ott feküdt a gyalogúton mozdulatlanul, halványan, szíve tájékán nagy vérfolttal. Fatolvajok, vagy orvvadászok lőtték le orvul, mert vállára vetett fegyvere azon módon volt a vállán, keze a fegyverszijjon, amint hazulról elindult rendes éjszakai kőrútjára.

A fiatal asszony özvegységre jutott s a kis Lajos is árva lett, apátián árva. Ott kellett hagyniok a kedves erdei lakot, bementek a faluba s egy udvari, szűk kamrácskát bérelt ki lakásul az özvegy. Itt tengette azután kettőjük életét sok szenvedés, nélkülözés közt. Ami kis végkielégítést kapott az uraságtól, az hamarosan

elfogyott s napszámba kellett járnia. Nehéz élet volt ez, de volt elég ereje a kereszt viselésére, mert kamrácskája rongyai, szegényes holmijai közt volt valami, amit nem adott volna oda semmiért, ott volt a könyvek könyve, a biblia.

Nehéz napi munkái után ezt olvasta mindig, a Mester lábánál ülve hallgatta az élet vigasztaló beszédeit, kipihente lelke fáradalmait s új erőt, kedvet nyert a holnapra. — A kis árvát is vallásosságra nevelte s munkája, nélkülözései közben az a remény adott neki erőt, vigasztalást, hogy öreg napjaira Lajos fia leveszi válláról a terhet s békés, boldog órákat él majd öregségére. Szabóné remélt, küzdött, tűrt. Lajoska lassanként megnőtt, legénysorba jutott. A közeli vasgyárba járt dolgozni. A gyári munkásszellem azonban nagy hatással volt Lajosra. „Felvilágosult“ ember lett ő is. Dolgát — az igaz — elvégezte emberséggel, volt is jó keresete, hanem vasárnaponként ő is csak a csapszékbe vitte keresete nagy részét s édesanyjának kevés jutott belőle. Amellett úri passziói voltak. Kártyázott, drága ruhákat csináltatott s szórta a pénzt.

Szegény Szabóné pedig csak tűrt, szenvedett tovább is. Anyai szíve nem hitte, hogy Lajos fia annyira rossz legyen s remélt, egyre remélt, hogy majd megváltozik egyszer az ő fia s visszatér a jó útra.

Életüket megzavarta a nyáron a nagy esemény, a háború. Lajost is elvitték katonának. Dalos szóval, vígan hagyta el szülőfaluját, édesanyját. Szabóné aggódó szívvel, sírva bocsátotta útra egyetlen gyermekét. Élete ezután még nehezebb lett. Most már csakugyan nem maradt senkije, csak a bibliája. Ebben élt teljesen, ezt olvasta mindig szabad óráiban s ez erőt adott neki a keresztviselésre. Szívéből egy percre sem aludt ki a hit és szeretet lángja. Hitt a jó Istenben s remélte, hogy a mindenek atyja az ő fiára is gondot visel s visszahozza majd egyszer, ha sokára is. Nehezen teltek a napok. Jött a tél, a hideg s még nehezebb lett az özvegy élete. Szénre, fára bizony szükecskén telt s nem egyszer hitetlen volt kis kamrája. Ő maga is öreg volt már, szervezetét megviselte a sok munka, szenvedés. Egy éjjel azután, amint a mosásból jött haza az uraságtól, a hideg szélben megfázott nagyon, úgyhogy másnap már nem bírt felkelni ágyából, beteg lett. Betegsége napról-napra rosszabbodott.