Harangszó, 1913-1914

1914-01-04 / 11. szám

86

HARANGSZÓ.

1914. január 4.

csillag már fényesen ragyogott a nyu- goti égbolton, ma pedig éppen péntek este van és én itt a vígan sikló szánkón megtöröm az ünnep estéjének szentségét. De talán megbocsát az Úr nekem szerencsétlennek, kit világba lépésemnek első napján így megaláztak a sors és az emberek.

Képzeletembem láttam apámat, amint a két égő gyertya között mormolgatja az igaz hívő imádságát, szinte hallottam' reszkető, elcsukló hangját, mert éppen fiáért, annak jövőjéért imádkozik. Láttam anyámat állani az ablakfülkében, amint kötényének csücskéjével szárítja fel könnytől nedves szemeit és siránkozik fia felett, ki messze idegenbe ment keményszívű emberek közé, szolgálni, engedelmeskedni másoknak. ..

Ellágyult hangon hagyta abba az öreg Salamon elbeszélését, csak még azt tette hozzá, hogy meglepett szülei szemrehányás nélkül fogadták s körükben maradt atyja haláláig, ami három év múlva következett be.

Ezután jó ideig nem láttam Salamon szomszédot; feleségétől tudtam meg, hogy gyengélkedik, nem is igen tud dolgozni, valószínűleg mellbetegség bántja, mivel köhög is.

Baja nemsokára jobbra fordult s bekocogtatott hozzám, leültettem a jó meleg kályha mellé, s megkináltam egy pohár borral, mit szíves köszönettel fogadott. Arca mintha kissé lázas volna s egészben, mintha bizonyos izgalom venne rajta erőt. Bocsánatot kért, ha untatna beszédével, amit el akar mondani, azt még senki- sem hallotta tőle, hátha hazugságnak, nagyhangú dicsekvésnek vették volna az emberek. De most végső szorultságában kénytelen feltárni.

— Apám halála után, — vette fel a beszéd fonalát — anyámat bátyja vette magához, ki bókher volt Kövesfalván s éppen olyan földhözragadt szegény volt, mint mink.

Én pedig nekivágtam a nagy világnak s mint a megyebeli hazátlanok vándortarisznyával oldalomon mentem mendegéltem, míg Pestre jutottam.

Nem annyira a város, mint inkább az emberek különös viselkedése ragadta meg figyelmemet. Utcák, terek embersokaságtól voltak hangosak, itt- amott szónokoltak, éljeneztek. A járókelők mellén és kalapja mellett nagy kokárdák, a polgárok között a legtöbbnek vállán puska, oldalán kard, kinek ez nem jutott, fokost, buzogányt forgatott kezében.

Kérdezősködésemre azt válaszolták, hát nem tudom-e, hogy kiütött a szabadság, az egyenlőség és testvériség és most ezeket kell megvédelmezni.

Nem értettem, mit jelent ez.

A mint munkát kerestem, hamarosan karon fog egy szapora lépésű, még szaporább beszédű emberke s azt mondja: gyere kapsz munkát, akár egy esztendőre valót. Vele mentem ; bevezetett egy rengeteg nagy műhelybe, százan is lehettek, akik ott dolgoztak s valamennyi kék magyar nadrágon s kávészinü attilán öltögette tűjét nagy igyekezettel.

Engem is leültetett vezető emberem s kezembe nyomott egy összefércelt nadrágot; mit tehettem mást, én is versenyt varrtam a többiekkel. Hogy mi bérem lesz, senkisem mondta, magam meg nem mertem kérdezni.

Délben katonák módjára ebédeltünk s elvegyültem társaim között, kiktől megtudtam, hogy e rengeteg ruha a magyar honvédek számára készül. Varrtunk szorgalmasan napról-napra, egész társzekerek hozták az uj posztót s szállították el a kész ruhát.

Egész nap csatahirekről folyt a beszéd: most itt ütköztek meg az ellenséggel, majd meg amott arattak fényes győzelmet a honvédek. A lelkesedés láza átragadt én reám is, kezdtem megérteni az előbb érthetetlen jelszavakat, mikért érdemes vért hullatni s életet feláldozni.

Már elég lehetett az egyenruha, mert egy napon felszólítottak bennünket, hog// ki akar fegyvert fogni s a honvédek közé állani. Valameny- nyivel én is jelentkeztem. Mikor a toborzó asztal előtt álltam, a tiszturak némi tanakodás után engemet is felvettek...

Finnyás legények közé kerültem, kik zsidó voltom miatt húzódoztak tőlem s mindig kiszorítottak a sorból, egyik sem akart mellettem állani. Nagyon elkeserített a dolog, annál jobban, mert a századunk kapitánya sem tett értem semmit, csak a fejét csóválgatta.

Egy alkalommal, mikor kirukkoltunk, egy torzonborz, szakállas kapitány rugtat a századunk elé s így szól:

— Hol az a zsidógyerek ? lépjen előre.

Előre léptem, tisztelegtem s még a térdem is reszketett, a mint feszes állásban a marcona katona szemébe kellett néznem.

Végig mért lángoló szemeivel s ezt mondta :

— Jól van fiam, velem jössz, az én gyerekeim befogadnak, köztük jó sorod lesz.

Majd a szívem ugrott ki helyéből örömömben.

így kerültem a diákok zászlóaljába, azok közé a jószívű, vidám fiuk közé, akik a csata tüzében is kacagtak, dévajkodtak s minden ütközetben játszva győztek.

Boldog voltam, büszke voltam, mint életemben sohasem. Boldog voltam még álmaimban is, mikor a pislogó», tábortűz körül összebújva egymást melegítettük a dérütötte gyepen...

Itt Salamon szünetet tartott s úgy láttam, hogy halvány arcára szíve melegétől egy édes érzés pírja rajzolódik s szemében régi boldog emlékek sugára ragyog fel.

Majd folytatta:

— Minek mondjam tovább, hogy fáradalmaktól elcsigázva, éhségtől gyötörve, sebektől vérezve végigküz- döttem a szabadságharcot. . .

Mindezt pedig csak azért mondottam el, hogy most uram, könyörögjek, hogy egy kérésemet teljesítse. Szorongat az ínség, a nyomor, a betegség s kénytelen vagyok igénybe venni azt a segélyt, mely most az éhenhalás rémétől menthet meg.

Remegő kezével belső zsebébe nyúlt s egy jól gondozott, fakult csomót vont elő s elibém tette.

— Tartogattam, őriztem, rejtegettem ezeket — szólt elcsukló hangon — úgy, mint a rajongó legszentebb ereklyéjét; juttassa el kérem, írásaimat az illetékes helyre, hadd részesüljek én is azokból a morzsa- lékokból, miket a haza elaggott honvédéinek juttat.

Megilletődve néztem át az elém tárt irományokat, köztük volt Salamonnak honvédigazolványa, mit Komáromból hozott haza s egy eler- nyedt szalagu vitézségi érem, mit Damjanics maga tűzött mellére..

Eljártam a dologban s néhány hét eltelte után megjött a végzés, mely szerint Kohn Salamon volt honvédtizedesnek havi 8 forint honvédsegélyt utalványoznak.

Magam is örültem, hogy a haza nem maradt egészen adósa becsületes, szegény nyomorgó fiának.

Azonban nem sokáig vehette fel Salamon öregségének gyámdiját; nyomor és betegség néhány hónap múlva sírba vitték.

Csak kevesen álltunk koporsója körül. A falu népe közönnyel nézte a zsidó-temetést, jobbára csak a kiváncsi, vásott utcagyerekek taszigá- lódtak koporsója körül.

Én egy marék hantot dobtam sir-