Harangszó, 1913-1914
1914-01-04 / 11. szám
84. HARANGSZÓ. 1914. január 4. tód is, könnyeztél is; csalódtál, vesztettél, de ezzel is lelked üdvét munkálta, ha nem értetted is meg. Mert „azoknak, akik az Istent szeretik, mindenek egyaránt javukra vágynak.“ (Róni. 828.) Azért hagyjad az Urra a te utadat I Hagyjad az Urra a te utadat. Képzeleted ma bejárja a jövőt. Végig röpül a küszöbön álló esztendőn. Nem egyszer, számtalanszor. Mindig más utón indul el, újra meg újra visszatér. Hatha mégse ez a te utad: a virágokkal körül szegett út ? 1 Hátha mégse úgy lesz, amint te óhajtod ? 1 Hátha mégse teljesülnek álmaid, vágyaid ? 1 Hátha csalódnod is kell ? 1 Szenvedni, könnyezni ? 1 Lemondani örömeidről, járni tövisek között, sziklás partok felett, meredek lejtőkön át ? 1 Ki tudja, veled lesznek-e mindvégig a tieid mind: azok a drága lelkek, kiknek szeretetében magát a menyországot bírod a földön, hitvestársad, gyarmekeid, szülőid, testvéreid, rokonaid, barátaid ? 1 Nem veszítesz-e el közülök egyet, talán épen azt, akit legjobban szeretsz ? I.. . Avagy egyedül állasz a világon ? Árva, özvegy, elhagyott vagy ? Nincsen senkid ?... És ki tudja, nem állít-e meg ten- magadat is a halál, mielőtt az új esztendő véget ér ? I... A jövőt nem ismerjük, csak egyet tudunk, azt, hogy az Urnák ereje, szeretete nem változik a változó idővel, eseményekkel. Azért semmit ne félj, ne aggódj, bármit rejtsen számodra a jövő. Hagyjad az Urra a te utadat! És bízzál ő benne I Ő benne bíztak az atyák is eleitől fogva s nem szégyenültek meg. „Erőnk magában mit sem ér.“ Az emberek sem segíthetnek rajtunk. Nem tudnak, nem akarnak. Ha ismeretlen tájon bolyongsz, megbízható ember tanácsát, útbaigazítását fogadod el. Ne bízzad magadat az új esztendő ismeretlen terein se hamis vezetőkre, kik félrevezetnek, szoros útvesztőkbe, vad erdők mélyére csalnak s kifosztanak, kirabolnak, életedre törnek; hanem kövessed azt, aki előtt drága a te lelked, aki biztos utakon vezet téged: az Úr Jézus Krisztust. És hidd el, hogy Ő hű vezéred neked, hogy Ő javadat akarja. Hagyjad az Urra a te utadat, és bízzál ő benne. És Ő megcselekszi. Mennyi álmod vált valóra a búcsúzó esztendőben I Mennyi vágyad, reményed teljesült! Mily sokszor elérted az óhajtott célt 1 Az Urnák köszönheted mindezt. Ne panaszkodj a szenvedésért, a könnyekért se. Nem tudod-e, nem olvastad-e szent könyvünkben: „.. . akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, valakit fiává fogad ?“ (Zsid. 12 e.) S Ő veled lesz az új esztendőben is. Imádat, ha lelked üdvét célozza, meghallgatja, teljesíti. Erőt ad a munkához s hathatós segedelmével véghez vinni segíti azt. Nem hagy el a kereszt mellett se s könnyeiden keresztül is meglátod az ő szelíd alakját, terhedet hordozva is meghallod nyájas szavát : „Miért vagytok szomorú ábrázattal ?“ (Luk. 2417.) A koporsók mellett, sírhalmok felett is megvigasztal: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvígasztaltat- nak.“ (Máté 5 4.) Vele együtt az utolsó harcot is remélve harcolhatod meg, mert aki Ő benne hiszen, ha meghal is él. (János 11 25.) Ö megcselekszi mindazt, ami néked javadra szolgál, üdvödet munkálja. Azért ne félj, csak higyj. „Hagy: jad az Urra a te utadat, bízzál 0 benne és 0 megcselekszi!“ Az én szomszédom. Elbeszélés. Irta: Fenyves Ede. Szegény volt biz a jámbor, abból a fájtából, kit úgy hívnak, hogy: ágrólszakadt. Mesterségére szabó volt, Kohn Salamonnak hívták. E névből a nyájas olvasó könnyen kitalálhatja, hogy zsidó volt, még pedig ama ritkábbak közül való, kikben fajuknak élelmessége teljesen hiányzik. Nem is vitte semmire se szegény Salamon. Már öreg is volt, a szegényig így kétszeresen nyomta vállait. És mégis volt benne egy adag büszkeség. Inkább éhezett, nyomorgott, de nem koldult. Szűkös keresményéből tengette a maga és felesége életét. A szomszédomban lakott, Balázs Márton egyik árendás házában. Húsz forintot fizetett a nagy, pajtaszerü szobáért, mely télnek évadján olyan volt, mint a farkasverem, majd megvette a benne lakókat az Isten hidegje. Ilyenkor én láttam el Salamon szomszédot tüzelőfával, aminek árát rövi- debb, hosszabb várakozás után mindig megfizette. Becsületére sokat tartott, nem egyszer fennen kérkedett is vele, talán így akarta megcáfolni fajának lenézett voltát, mert különösen falun nem sokba veszik a zsidót. Tisztességes nevén is alig szólítja valaki. Én megbecsültem Salamont, mert jó ember volt, tisztességes volt, megszántam, mert a szerencse is fukar volt hozzá. Kedélyre inkább vidám, mint szomorú volt. Gyakran elbeszélgettem vele. Elbeszélései, jó mondásai, csattanó élcei éles elmére s életbölcseségre vallottak. Egyszer másszor azonban kifakadt belőle a keserűség, különösen, ha nem volt keresete. — Rossz világot élünk, szokta volt mondani, megbukott a mi mesterségünk is. Pantallóban jár a paraszt, cipellőben a kanász s készen veszi ezt is, amazt is a boltban, a vásáron. Ki szabat ma jóféle kelméből egy öltöző ruhát, tartósat, magyarosat, zsinórral, sujtással díszitettet ? Helybenhagyólag bólintottam, mert hát valójában úgy áll a dolog, amint Salamon mondja: idegen gúnyába öltözött a magyar. Majd így folytatta: — Hamisítlan gyapjuposztó nem is kerül a szabó kezébe, ha hébe- korba valaki újat rendel is, selejtes, elernyedt portékából készül az. Többnyire toldozás-foltozás, amivel megbíznak és ezért csak garasokkal fizetnek. Máskép volt ez régebben, mikor a szabómesterség virágkorát élte, sem a varrógép, sem a silány gyári készítmény nem kontárkodott bele a becsületes mesterségbe, mikor a mester maga is büszkeséggel nézett egy- egy remekbe készült, jól sikerült nadrágra, vagy vállra öntött dolmányra, mentére. Szinte jól esett szegény Salamonnak, ha látta, hogy érdeklődéssel hallgatom meg a szakmája felett való bánatos kesergéseit. Úgy volt ő is, mint bármely más foglalkozású ember mindegyik fontoskodva azt hiszi, hogy rajta fordul meg e világ sora s az emberek jóléte. Máskor meg szürke élettörténetéből mesélt el részleteket. — Nem vagyok jött ment, mondta büszkén, itt születtem én is e községben. Apám is idevaló volt, ő is a szabómesterséget folytatta. Bejáratott az iskolába, ott megtanultam írni, olvasni, számolni; de hetenként kétszer háromszor külön is bementem a rektorhoz, ha valami a magasabb tudományokból is rám ragadna s e külön leckékért apám fényes fekete posztóból ingyén varrt egy öltözet ruhát az iskolamesternek. Egy pádban ültem a nemzetes, nemes urfiak- kal, azok persze ferde szemmel néztek rám, örökké gúnyoltak, bántalmaztak, hátbavertek, oldalba rúgtak,
