Harangszó, 1913-1914
1914-12-14 / 08. szám
58. HARANGSZÓ. 1913. december 14. kedett. Ha elgondoljuk, hogy valamikor még a protestánsok voltak hazánkban többségben! Amilyen jó reménységgel örvendeztette meg a XX. század a róm. katho- likusokat, olyan megdöbbentő köszöntéssel üdvözölt minket. A XVII. század „gyászos évtizede“ nem volt ránk nézve gyászosabb az utolsó három évtizednél. Akkor az üldözés hősöket nevelt, most a békesség árulókat tenyészt, vagy egyáltalán nem szül senkiket. Akkor elvették templomainkat, de épült helyettük templom a szívekben; most állnak még a templomok, de fogy a nép az oltárok körül. Mintha csak igazuk volna ellenségeinknek, akik végpusztulásunkat jósolgatják. Mintha csak végelgyengülésben kellene a protestáns egyházaknak kimulniok. Mert ez már nem csupán a férges gyümölcs hullása, hanem a törzs elerőtlenedése. Úgy látszik, minket már az ökölcsapások sem tudnak öntudatra ébreszteni, mint a halálos eszméletlenségbe esett beteget. Szerezze meg dr. Zimányi rövid, de nagyon tanulságus füzetét minnél több evang. ember és minden gyülekezet az iskolai könyvtár számára is. (Ára nincs kitüntetve, de nem lehet drága s a Luthertársaságnál kapható.) És ébredjünk végre valahára, mert különben míg azon gondolkodunk, hogyan készüljünk a reformáció négyszázados évfordulójára, az idő emlékül dicstelen sírkövet készítget számunkra, amelynek felirata örök vádként hirdeti: Megmérettél és könnyűnek találtattál I Vadosía. Történelmi elbeszélés a magyar protestánsok üldözése korából (1751.) Irta: Szántó Róbert. I. A vadosfai templom keresztje megmegcsillan a leáldozó nap sugaraiban, mintha még egyszer, utoljára dicsfénnyel akarná körülfonni a keresz- tyénség örök jelképét. Oly nyomott a hangulat. Alkonyi fáradtság nyomai szállanak le lassan, nehezen az egész falura, mintha valami ólomsúlyú téli köd nehezednék reá s széttéphetlen gyűrűkkel vonná körül a parányi, fehérre meszelt viskókat. Az egész képet a természet úgy látszik idősb Radó László és fia számára teremtette, oly jól beleillenek a környezetbe. A nemesi kúria udvarán állanak s a hanyatló nap búcsúcsókjai szelíden simulnak bánatos arcredőik közé. A halványan ragyogó templomkereszt mintha szólani akarna hozzájuk. „Nézd atyám a keresztet, a hanyatló eszmét siratom benne. Végtelen fájdalom vesz erőt rajtam. Hát azért küzdöttek őseink századokon át a hitszabadságért, hogy annak diadaljelei most egyenként menjenek át jogbitorlók kezeibe ? Uram tekints le reánk, a te öröködbe pogányok ültének. Nem tudom tovább nézni e jajjokat. Jobbágyainkat nap-nap után hurcolják a legkülönfélébb ürügyek alatt Kapuvárra, Keresztúrra. A községek piacai nap-nap után hangosak a megkorbácsolt szegények jajkiáltásaitól. S mindez azért, mert térdet nem hajtunk a régi hit előtt. És minden törvény és minden befolyás hasztalan. Ha tudnék, mért ver úgy az Isten minket, tán könnyebben viselnők e nyomort, de így a gyötrő kétségekbe kerget, hogy meddig is fog ez az átok rajtunk nyugodni. Messze vidékeken mindenütt lefoglalták templomainkat. Egyedül Vadosfa dicséri még szabadon az Istent. Szerfölött bánthatja ez Kisfaludy Balázs uramat, mert addig járt a pozsonyi püspök nyakára, míg ki nem eszközölte, hogy meghalt felesége emlékére kápolnát emeltethessen Vadosfán... Vadosfán, amely legutolsó telkéig és legszegényebb jobbágyáig a mi nemesi tulajdonunk, amit évszázados jog és törvény nekünk biztosít a család magja- szakadtáig, amelynek utolsó lelke a nagy Luther eszméitől hévül. S a felszentelési ünnepségre az egész környék katholikus lakosságát megmozgatják és . pogány lamentációkkal, processiókkal fognak falunkon át a kápolnáig vonulni. Véres napokat látok magam előtt. Népünk nyugalmát ez annyira fel fogja dúlni, hogy veszedelmes zavargásokra lehetünk elkészülve. De hiszen Kisfaludy uramnak csak ez a célja. Okot keres arra, hogy rátörjön népünkre, amelynek boldogságát rég irigyli. Istenem, vaj’ ne volna igazami“ „Fiam, Szent István napja messze még, akkor készülnek az új kápolnát felszentelni, addigra tán sikerül fő- tisztelendő Fábry Gergelynek azt az átkot falunkról eltávolítani. Igaz, a népet már most is csak nagy nehev zen tudja fékentartani. Multkorában amikor a templomi oltárszenteket hozták társzekereken, kicsiny híja, hogy a nép vasvillákkal, kapákkal ki nem kergette a szállítókat a faluból. Jobbágyaink jobban irtóznak ezektől a bálványoktól, mint amennyire régen a törökcsapástól féltek. Te a leáldozó keresztben a hanyatló eszmét siratod. Kétségbeejt a jelen szenvedése. Nem tudod-e, hogy a Krisztus keresztje akkor lett világeszmévé, amikor a Mestert ütötték rája? Nem érzed-e, hogy a szenvedések viharai megacéloznak bennünket, hogy utolsó templomunk rombadöntése nem jelentheti egyúttal egyházunk bukását is? Krisztus egyháza akkor volt mindig legnagyobb, amikor legkisebbnek tartották. Bátorság fiaim 1 Nekem volna okom elcsüggedni, mert bajosan fogok már jobb időket megérni. De te előtted egy hosszú élet fekszik még, boldogabb jövő reményében veheted fel a küzdelmet elleneinkkel!“ E végszavak oly bizonytalanul, reszketegen tódultak az öreg ajkára, mintha maga sem akart volna nekik hitelt adni 1 Élete alkonyán annyi csapás érte már, hogy nem csoda, ha fiát nem tudja kellőkép megvigasztalni. — Boldog jövőt nem keresek. Lelkemnek zsenge ifjúkoromtól fogva egy ideálja volt. Vártam teljesedését. Epedve lestem az évek folyását, reszkető örömmel gondoltam az áldásra, amely az agyongyötört nemzetre alá- száll, ha a reformáció eszméi át meg áthatják. Világosság, szabadság szellemi és anyagi téren, polgári jogok kiterjesztése a vért izzadó föld népére is, egyetértés vallási, politikai, nemzet- gazdasági téren... micsoda végtelen távlata az áldásoknak... s ime szinte romokban hever minden. Miért nem vagyok tárogató hivó szava, hogy őseinket a régmúló ködéből feltámaszthatnám, hogy boszuló haragjukban kíméletlenül agyonsújtsák az áruló népet ? Miért nem vagyok szélvihar, hogy zúgó szavammal beleordíthassam a nemzet ezreinek fülébe: „Törjetek magatoknak utat a középkor éjszakáján keresztül a világosság eszméihez 1 Hogyha lángostor volnék“... — De édes fiam, hova ragadnak féktelen indulataid, szinte képes volnál magaddal ragadni, ha öregedő ideghúrjaimat fel tudnám hangolni. Az én lelkem zenéje mélabús, síri álmok után vágyó. Hiába toborzékolnak trombitaharsogásra bensőd vad paripái, elfáradt csontjaim nem viszonozzák, összeesnek, mint hóhulláskor az el- vénhedő, korhadó fa zörgő ágai 1 “ Az ifjú zilált hajjal, fuldokló mellel állt, kereste apja tekintetét s szinte még egyszer halkat akart lehelni a hidegülő, vonásokba, de az öreg feje, talán a tekintetek 'súlya alatt lassan, fáradtan hullott alá a mellére.
