Harangszó, 1913-1914
1914-12-07 / 07. szám
5Ö. HARANGSZÓ. 1913. december 7. az úr Isten megáldotta igyekezetüket, úgy hogy rövid pár év alatt már saját műhelye s egy szép nagy kőháza volt Péternek. Milyen boldogság volt, mikor beköltözhettek új házukba, szemeikből hogy hullottak az örömkönnyek, mikor ájtatos szívvel és szájjal utánamondták lelkészüknek az avató imát, melyben az áldást és békét könyörög az egek Urától. Péterék sok jó tulajdonsága mellett volt azonban egy nagy hibájuk is, — s ez az a túlzott szeretet volt, mellyel gyermekük iránt viseltettek. Az igaz, hogy a kis Juliska gyönyörű egy gyermek volt. Mindig mosolygó kis szája, szelíd őzszemei oly varázst leheltek arcára, hogy ez igézetnek senkisem volt képes ellentál- lani. Pajkos csintalansága, eszes feleletei mindenkit meghódítottak, hogyne lettek volna hát elragadtatva általa szülei, kik a gyermekökben valóságos égből leszállt angyalt láttak. De a kis Juliska hova-tovább nőtt és fejlődött, annál kevésbbé mutatott angyali tulajdonságokat. Vásott, rendetlenkedő, hánya-veti modorú leánnyá lett. Hiú, követelő s szófoga- datlan volt. S e tulajdonságok az eredetileg jó és kedves gyermekben mind a szülői vakszeretet következtében sarjadzottak ki, s annak árnyékában nőttek nagygyá. Ha valaki fel akarta őket világosítani nevelési rendszerek helytelenségéről, rossz néven vették s azt felelték: .hát a szegény embernek még szeretni sein szabad gyermekét, ha esze lesz, majd másként lesz minden“. Elmaradtak a jó- akaratú tanácsok s Réterék kedvök szerint kényeztethették Juliskájokat. Engedelmességre nem szoktatták, dologra még kevésbbé, de e helyett ajándékokkal halmozták el, s egekig magasztalták őt magok közt úgy, mint idegenek előtt, a gyermek füle hallatára. Sőt odáig vitte őket ez az oktalan nagy szeretet, hogy ők magok egyszerű ételekkel éltek, de leányuk számára mindig volt készítve finom pecsenye és cukorsütemény. Képzelhetni, mi lett mindennek a következménye Juliska egy felsőbb rangú lénynek képzelte magát, s szüleit csak arra valóknak, hogy azok az ő kívánságait kielégítsék. Pedig vágyai hovatovább nagyobbak lettek. Hovatovább ékesebb ruhák és kalapok kellettek neki, s ha az apa néha mégis mert ellenvetést tenni, felesége ilyenforma szavakkal hallgattatta el: „Ne sajnáld azt a pénzt édes öregem, lásd, ha meg nem kapja, amire vágyik, sírni fog Juliskánk s bűnöd lesz, ha elhomályosítják a könnyek azokat a ragyogó, szép csillagszemeket.“ Óh balga szülői szív, mely el nem tudja gondolni, hogy amelyik gyermek soh’sem sirt, annak annál többet fognak sírni szülei I Mire tizenöt éves lett a lányka, kit a szülői imádó vakszeretete tett olyan zsarnokká, amilyen volt, — szűk lett neki a kétszobás lakás. Fel kellett mondani az első ház bérlőjének, s oda átköltözni. Pedig akkor már Péter bácsi úgy hébe-hóba hallatott egy-egy panaszt a rossz üzletre, a drága fára, munkásokra és mit tudom én, még mire, — holott nem az üzlet hozott kevesebb jövedelmet, de a kiadások lettek aránytalanul nagyobbak. A nagy lakásba persze új bútor kellett, de nem az apja műhelyéből ám, hanem szép bársony-gárnitura. Juliska maga választotta. Az igaz, hogy az ára borsos volt, az is igaz, hogy ezt már hitelbe vették, de mit tehettek, ha a leányuk úgy akarta, s mily boldogság volt az nekik, hogy örülve a szép szobáknak, jókedvében összecsókolgatta őket gyönyörű gyermekök. • Hogy a szép szobákat meg kellett mutogatni valakinek, az csak természetes, de hát nem afféle magukfajta egyszerű embereknek — értenek is azok hozzá — de azoknak az uraknak, akik a szép Juliskát haza kísér- getik — s akiket aztán csak illett valamivel meg is kínálni, vagy épen egy-egy vacsorára meghívni. Juliska legalább így mondta. De ezeket a vendégeskedéseket már nem bírta meg a Péter jövedelme. Hiába ket- tőztették meg szorgalmukat, mindinkább eladósodtak, s mihamar elérkezett az a nap, melynek estéjén azzal a kétségbeesett tudattal hajtották le fejőket könnyázott párnájukra, hogy mindenök le van foglalva. Hogy szétrebbent a sok úri ingyenélő „jóbarát“. Még a fejőket is elfordították, ha az utcán találkoztak Péterékkel, hogy rájok ne kelljen ismerni, — mert hiszen még kitelik attól a szamár, nagyralátó asztalostól, hogy őket szólítja fel, — segítsenek rajta. Az ifjúkori barátokhoz sem fordulhatott szegény Péter, mert hiszen azokat ők hagyták el, ők szakították télbe az érintkezést a leányuk kedvéért, aki keveselte az egyszerű kézművesek társaságát. Megütötték a dobot a ház előtt. Péter kétségbeesetten rohant el hazulról, nem akarta látni, hogy kerül idegen kézre mindaz, a mit ő annyi fáradtsággal keresett. Mire késő este visszatért, feleségét egy irgalmasszívű szomszédjánál találta. Súlyos beteggé tette a szegény asszonyt szerencsétlenségök, amit még az növesztett naggyá, hogy Juliskájuk is eltűnt. Csak egy cédula, s rajta csak egy pár szó volt az egész, amit jónak látott szüleinek elküldeni. „Nem birom elviselni azt a szégyent, hogy szegények lettünk“. Ennyi és semmi több. Nem egy 9 vigasztaló, egy bocsánatkérő szó. t Mintha semmi kötelességei sem lettek volna szüleivel szemben. Ennyi csapás még az erős Pétert is megtörte. Eszméletlenül esett össze, nagy beteg lett, sokáig nem tudott magáról semmit. Mire meggyógyult, már egyedül állt a világon. Felesége elköltözött az örök béke honába, lányáról semmi hír — őt is halottnak tartja. Azt hiszi szegény ember, hogy a vízbe ölte magát; de a városban arról suttognak, hogy a szép Juliska eltűnése és a garnizon egyik tisztjének áthelyezése nem véletlenségből történtek egyszerre. De hát bizonyosat senkisem tud. Nincs is lelke rá senkinek, hogy célzást tegyen erről az apa előtt. Evek múltak el azóta. Szegény Péter bácsi még él, dolgozik, fárad a napi kenyérért, többre már nem tudja vinni. Egy régi ismerőse talál- * kozott vele a minap. A rongyos, görnyedt alakot alig ismerte meg. Kezet nyújtott neki. Szegény alig merte ezt a kitüntetést elfogadni, — de aztán sírva beszéli el szíve nagy fájdalmát. „A leányom — tetszett hallani — az én szép Juliskám — nem találtuk meg — ott fekszik még most is valahol a víz fenekén. Azt a szép fekete haját az iszap lepte be, fehér testét a békalencse vette körül, — néma halak a lakótársai. Óh, ezt elgondolni is borzasztó, borzasztó. Elismételgette ez utolsó szót s könnyei hullottak szakadatlanul. A régi ismerős még ott áll előtte száraz, égő szemekkel, — s miközben résztvevőén szorongatja Péter kezeit, — lelki szemei előtt feltűnik egy még borzasztóbb kép, — az — f ha azokat a gyönyörű fürtöket minden nap drága olajjal illatosítja s fésüli magasra a fodrász; s azt a formás alakot nem békalencse, de selyem és bársony fedi. S a néma viziállatok helyett ugyancsak hangos társaság gondoskodik róla, hogy mámorban tartsa a szép leányt mindaddig, míg szépsége el nem múlik. S azután ? 1 — ej hát ki törődik vele, társasága bizonyára legkevésbé sem. Minek sietett saját vesztébe ?
