Harangszó, 1913-1914

1913-12-23 / 5. szám

mobil, kerékpár, villamos egymást kergetik. Az ember beleszédül a ret­tenetes zajba. Egyszer csak csodála­tos szép templom elé érkeznek. Ha­talmas karcsú tornyán talán száz tor- nyocska is emelkedik égfelé. Alig győzik csodálkozással. Mikor leérkeztek a kikötőbe, szá­jukat is nyitva felejtették. Száz és száz motoros csónak, gőzhajó, eve­zős szelte a piszkos vizet. Gőz-sip éles füttye, hajók tülkölése, rakodó munkások lármája, utasok kiabálása rettenetes zűrzavarrá verődött össze. Embereink majdnem elvesztették fe­jüket. Megfogta őket a nagyvárosi élet láza, hol jobbra, hol balra ug­rottak, de vagy emberbe ütköztek, vagy valami nagy málhába verték fejüket. — Csendesedjetek! — szólt rájuk Dömötör. Nyugodtan járjatok, mert a szembejövőt is megbolondítjátok 1. . Egy kis motoros csónakon neki­indultak a nagy víznek. Ijedezésre itt is maradt elég ok. Mintha me­dencébe szorított kis halak ficánkol­nának, úgy nyilaztak egymás hegyén- hátán a hajók. A nagyok lassabban mentek, de a kisebbek hátulja belé- merült a vízbe, elülső része pedig kiemelkedett, s fehérre túrva a hullá­mokat száguldtak tovább. Egyszer- másszor biztosra vették, hogy men­ten nekik szalad s ketté szeli hajó­jukat. Alighogy kiérkeztek, feltárult előttük a nagy kikötő. Lomha hajó­óriások vesztegeltek. Árbócerdők s toronymagasságnyi vastag kémények meredtek égnek. Beláthatatlan mesz- szeségbe hatalmas kőterek emelked­tek, mindegyiken óriási raktárak és egyéb épületek. Ezek a rakodók. Zsibongó élet tülekedik rajtuk. Pőrére vetkőzött munkások targoncázzák a ládákat, zsákokat a hosszában oda­simuló hajókról. Óriási emelődaruk karja fordul ki-be s pehély-könnyen emeli fel s teszi le a mázsányi ter­heket. Ember helyett itt is gép dol­gozik. Egy emelésre 20 - 25 ezer kilogramm súlyt pöndörít a magasba. Gyorsan is megy a kirakodás, bera­kodás, ami azelőtt sok időt vett igénybe. Egy akkora hajórakományt, melyet harmincöt 40—40 kocsiból álló tehervonat tud elvinni, két nap alatt a hatalmas gőz- és villamos daruk kényelmesen kirakják. 180 eme­lődaru van a kikötőben. Egyik oldalon a hatalmas Sandthor kikötő emelkedik előttük. Ezer mé­ternél hosszabb s körülbelül 120 méter széles. Víz melletti szögelésé­ben óriási magtár van, melybe 15 36. ____________________________ HARAN GSZÓ. millió kilogramm gabona fér bele. Másik oldalon egy nagy hajógyár terül el, olyan mint egy zsibongó város. Az épülő hajók csupasz fa- és vasbordáin ezrével delgoznak a mun­kások s egyforma kalapácsolásuk belevegyül a hajók tülkölésébe. Odább a vitorláshajók külön kikötője terül el s a hajóárbócok sűrű erdőként emelkednek ég felé. Még odább, az egyik kikötőben hatalmas daru emel­geti hosszú nyakát. Valóságos vas­szörnyeteg. 32 méter magas s 150 ezer -kilogrammot tud felemelni. Embereink elmentek a petróleum- kikötő mellett is. Megbámulták ha­talmas vaskapuját. Dömötör bácsi megmagyarázta, hogy tűz esetén azt hirtelen bezárják, hogy a kikötő többi részét a tűz ellen megvédel­mezzék. A gabonakikötőben megint sok csodálatos dolgot láttak. Éktelen zö­rej hallatszott a parthoz simuló ha­jókról. Hát ez vájjon mi lehet?.. Dömötör bácsi ezt is meg tudta mondani. Tizenkét hatalmas gabona- szivó gép zakatolt, ez emelte ki meg be a hajók gabonarakományát. Egy­szerre le is mérte s befolyatta egy pár kisebb hajóba, azok azután to­vább vitték az Elba folyón az ország belsejébe. — Uram Isten I — szólalt meg egyik, — mennyi idő kellene, ha kosarakkal, vagy zsákokkal akarnák kimerni I.. — Bizony egy-két hétig eltartana ! így meg óránként 300 ezer font ga­bonát kényelmesen kiemelnek — fe­lelt Dömötör. • Az emberek kábultan néznek körül. Mindenütt a rohanó élet vihara érinti meg lelkűket. Megérzik, hogy nagy országok, virágzó nemzetek ipari, kereskedelmi élete ezen a kikötőn át lüktet s nyer folytonosan megújuló táplálékot. És lassankint megértik, hogy ők a világkereskedelem ország­újára kerültek s egy soha nem látott, nem is sejtett élet lázas forgatagát látják maguk előtt. Körülöttük mun­kavezetők szitkozódása, szaladgáló hivatalnokok kiabálása hangzik min­denfelé. A rakodók közti csatornákon süvít a csónak, tülköl a motorhajó. Őrült hajsza, fékevesztett kergetőzés zsibong köröskörül. A levegőt meg­fekszi a füst. Mintha láthatatlan nagy szita hullatná, feketén szállong a ko­rom s a tüdőre elviselhetetlenül rá­nehezedik a négy-öt emeletes raktá­rakból kiáradó fojtó szag. Embereink a messzeségbe vesztik tekintetüket. Ameddig szem ellát, 1913. november 23. mindenütt ugyanaz a kép. Dömötör kinyújtja kezét s előre mutat. — Egy­szer végig mentem rajt. Lehet vagy 30 kilométer. — Csöndesen hallgat­ják s magukba fojtják a csodálkozást. Odaérnek a Petersen kikötőbe. Mint egy alvó tengeri szörnyeteg, úgy fek­szik lomhán a viz hátán az óriási hajó. Lépcsőkön, jól kavicsolt utón kerül­nek a hivatalba. Néhány hivatalnok átvizsgálja jegyüket, a finánc meg a bugyrukat piszkálja meg. Lassanként minden baj nélkül felérkeznek a ha­jóra. öreg Dömötör tudja már a já­rást, ismerőse is van a matrózok közt, így azután hamar elhelyezkednek. Odalenn a gőzhajók ontják a népet s a hidak dübörögnek a be­szállók léptei alatt. Az I., II. osztá­lyos utasok elhelyezkednek külön részükbe, a többiek pedig elárasztják a fedélközt. Másnapra benépesül min­den. Mikor az óra a tizenegyet mu­tatja, elhangzik a kapitány parancs­szava, végig süvít egy éles sipszó a födélzeten, mintha száz trombita szólna, belebődül a kikötő lármájába a hajó kürtje, megmozdulnak a kar­vastagságú hajóláncok, azután lassú méltósággal nekiereszkedik az úszó város a tengernek. A parton zúg a hurrá, lobognak a kendők, magasra repülnek a sapkák, a hajó meg csak megy. Amint kiérkeznek a nyílt ten­gerre, hirtelen kicsire zsugorodik a hatalmas kikötő s fölötte diadalmas ragyogással bontakozik ki a város képe. Büszke palotasorok, sok tornyú templomok, óriás kiterjedésű háztöm­bök. Itt-ott kivilágít egy fényes sza­lag : a várost ketté szelő Alster folyó. Azután eltörpülnek a házak s a pa­loták nagysága szembetűnőbb lesz. Majd ezek körvonala is elmosódik s csak a karcsú templomtornyok emel­kednek ki. Egyszer csak ez is eltű­nik, az ember elveszíti az utcák ta­gozódását, ködbe veszít mindent. Mikor újra oda tekintenek, csak a levegőben úszó füstfelhő, a nagy város tüdejéből kilökött, elhasznált, kormos, piszkos levegő mutatja, hogy hol van a szárazföld.' Amerre néznek, eget és vizet látnak mindenütt. Hullámotszelő hajójuk, ez a hatal­mas úszó város olyan, mint az a kis dióhéjcsónak, mit gyermekkorukban a patak vizére eresztettek. Félelem fogja el szivüket: azt a kis dióhéjat annyiszor összerázta a patak hulláma. S az ő hajójuk olyan kicsiny a mér­hetetlen nagy tengerhez I Lábuk alatt nagy kattogással za­katolnak a gépek. Néha egy-egy

Next

/
Thumbnails
Contents