Harangszó, 1913-1914
1913-12-16 / 4. szám
2G. HARANGSZÓ. 1913. november 16. Pedig Jézus nem azt hagyta meg: .Gyújtsatok gyertyát a halottaknak!* hanem azt: „Tudakozzátok az Írásokat, mert néktek úgy tetszik, hogy azokban örök életetek vagyon!“ Lehetnek, akik azt mondják: megünnepeltem a reformáció emléknapját is, tehát hallgattam az Isten igéjét is. Csakhogy ezek a felemás evangélikusok úgy gondolkodnak, mint valamikor Géza fejedelem, aki keresztyénné lett, de azért a pogány istennek is áldozott, mert — amint mondá — elég gazdag ő, hogy két Istennek is áldozzon. De ki meri Gézát igaz keresztyénnek nevezni ? Csak a neve volt keresztyén, a szive még a régi pogány vallásé maradt. Ha valaki elég gazdag, úgyhogy körülrakhatja a sírokat gyertyákkal, mért nem gondol azokra a szegény árvákra, akiknek alig van betevő falatjuk ? — Ez már inkább keresztyén cselekedet volna, mint a gyertyagyújtogatás s így kiki a halottak emlékének is méltóbban áldozna. Jézus nem a gyertyaégetést tekinti úgy, mintha Ő vele magával tettek volna jót, hanem ha jót tesz csak egy- gyel is az ő kicsinyei közül. Ha pedig valaki azt hiszi, hogy az a szokás csak kicsiség, ne feledje el, hogy a kath. egyházba is csak kicsinyenként csúsztak be a visszaélések, de végül megrontották az egész egyházat, úgy hogy a kicsiségek, a külsőségek elfoglalták lassanként a fődolgok helyét. A külsőségeket gyakorolták, de a lényeget, az igét s Istennek lélekben és igazságban való imádását elhanyagolták és elfeledték. Elég a rothadásnak, hogy csak egy kis ponton támadhassa meg a gyümölcsöt, tönkre teszi aztán az egészet. Elég az ördögnek, hogy csak a kis ujját dughassa be az ajtón, aztán lassanként mindenestül ottben terem. Aki szereti egyházát, küzdjön a látszólag legkisebb pogány szokás ellen is! Zimankós tél és nehéz szükség kopogtatott a marosújlakiakra. Az emberek arcán elkeményedett a vonás, ajkukról lefagyott a szó, szivükben meghalt a melegség. A betevő falat, a gyerekek ruhája, a legszükségesebb is nagy gond volt. Az utcákra is ráfeküdt a nyomorúság sötét árnya. Az emberek csak muszájból mentek ki házukból, olyankor is némán, dacosan lépegettek el egymás mellett. A kút körüli hársak alatt nem hangzott a vidám tréfa s a szatócs boltjának csengője alig csilingelt naponként egyszer-kétszer. Az egész falu olyan volt, mint egy nagy halottas ház, melyben mindenkinek volt elsiratni és eltemetni valója. Indult ugyan valamiféle segítő mozgalom. Kinnjárt a főszolgabíró, főispán, még a minisztériumtól is lejött egy igen-igen nagy úr, kaptak is pénz segélyt, ingyen vetőmagot, de ki tudna annyit adni, amennyit a Maros elvitt. A kevés- szavú falubeliek mindenre azt felelték: —jó uram, nem lehet megélni! minden esztendőben mi vetünk és mindig a Maros arat 1 Tél közepén egy „majdnem úr“ vetődött a faluba. Istenes képeket árulgatott, s egy hétig járogatta a házakat. Ez bizony nem úgy tett, mint a többi urak, nem csitítgatta az emberek keserűségét, nem is biztat- gatta őket, hanem inkább folytonosan olajat öntött lelkűk tüzére. — Ebnek való élet, ez a maguké. Egész éven át csirás kenyeret, rothadt krumplit esznek, abból is csak keveset 1 Én bizony nem maradnék 1 Mennék oda, hol az ilyen szép szál, erős, dolgos emberek könnyen meggazdagodhatnak 1... A marosújlakiak dacosan néztek szeme közé. — Ugyan hova mennénk ?... Kelemen Barnabás szentkép-árus csodálkozva rántotta össze szemöldökét. — Hova mennének ? Uram Isten I hát Amerikába I — És az asszony, meg a gyerekek ?. .. Kelemen Barnabás előkelőén legyintett a kezével. — Többet küldhetnek nekik Amerikából, mint amennyit itthon keresnének 1... — Azért nekünk mégis csak itthon a helyünk, — mondogatták tompán, de szavukból keserű bizonytalanság csendült ki. — Persze, persze, kacagott a szentkép-árus, — maguk még hisznek abban a régi mesében, hogy „itt élned, halnod kell I. .. “ Pedig a föld csak addig hazánk, míg kenyeret ad, a nemzet csak addig édesanyánk, míg gondoskodik rólunk. Ha nem tudnak eltartani, akkor elrúgjuk magunktól mindkettőt, mint ahogyan elrúgom a lábam elé kerülő kavicsot. Keresünk más hazát, más nemzetet 1. . . Hja I ez most már így van 1 Nem elég a deklamálás, hanem kenyér, ruha, krumpli, kukorica, meg egy kis borocska kell 1 Ahol ezt megtaláljuk, oda megyünk, az a hazánk. No nem, emberek ?... Kelemen Barnabás önelégülten nézett végig hallgatóin. Azok fagyos, közönyös arccal állták körül s csöndesen szívták pipájukat. — No úgy-e hogy így van ? — szólt kis idő múlva. Az emberek még mindig hallgattak. Végre az öreg Balázs gazda töri meg a csendet. — Nem tudjuk, hogy honnan szedi az úr a tudományát, de azt érezzük, hogy hitvány tudomány. Nekünk akkor is drága marad szegény magyar hazánk, ha csak száraz kórót terem számunkra. Mi akkor is édesanyánknak nevezzük, ha mostoha- sága szűkös kenyeret vet is elénk kalács helyett. Nézze ezt a vén szilfát, annak árnyékában pihennek azok, kik a szabadságharc idején az oláhokat feltartóztatták 1... Apáink, öregapáink 1 Azok tudták miért haltak meg, mi is tudjuk, hogy miért kell élnünk 1 És ha kell, mi is meg tudunk halni, hogy ugyanezt mondhassák rólunk unokáink, dédunokáink 1 Ha az úr nem tudja ezt, arról nem tehetünk, de hogy hazánkat rútul ne gyalázhassa, azon könnyen segíthetünk I Vigye Szent-Antaljait, Józsefeit, Luther meg Kálvin képeit más országba s ne rontsa a magyar levegőt 1.. . — Igaza van 1 — kiáltották közbe, pusztuljon az ilyen ember ! Öklök emelkedtek, a fiatalabbak kezében egy-egy husáng is meglódult. Kelemen Barnabás sápadtan lépett vissza s arcára kiült nagy rémülete. Bizony ezt elhibázhattam egy kicsit, — gondolta magában, — nem ezt a szavalatot kellett volna elmondanom 1 Node, majd jóváteszem 1 Kezét tilta- kozólag emelte fel s, lehetőleg szilárd hangon szólt. — Na na, csak csöndesebben 1 egy kis kultúrát kérek személyem iránt 1... — Mikor azután látta, hogy az emberek indulata elhalkul, csűrés-csava- rásra fogta a dolgot. — Félreértettek engem, emberek!.., Jaj, dehogy szólok én imádott hazánk elleni Miért is szólanék?... Némul- jon el nyelvem, senyvedjen el kezem, ha akármelyikkel is hazámat akartam bántani 1 Én csak azt mondtam, hogy most még csak kenyeret se tud adni, persze a föld arról nem tehet, legfeljebb a rossz természeti viszonyok. No meg persze Bécs szolgája, a rossz kormány meg a saját zsírjukat hizlaló rossz hivatalnokok! Mert higyjék el Ami erősebb az embernél. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Negyedik fejezet. A nép barátja.
