Harangszó, 1913-1914

1914-09-20 / 34. szám

270. HARANGSZÖ. 1914. szeptember 20. hogy időt engedett volna, hogy meg­köszönjem nemes jóságát. De annál inkább köszönetét mondtam az én jó Istenemnek s megaláztam magamat előtte, de hiszen volt is elegendő okom, mert nemcsak a világ ellen, ő ellene, az én Istenem ellen is zúgo­lódtam, amidőn ott feküdtem Jeru­zsálem és Jerikó között az úton s megfeledkeztem az ő biztatásáról, hogy ő az övéit nem hagyja el soha. De ha azóta samaritánussal, találko­zom, ezt gondolom: íme, ez a te felebarátod. Keresd az alkalmat, hogy e nép bármelyikével szemben könyörületességet gyakorolhass. A kedves olvasó bizonyára szeretné tudni, 3. Hogyan beszélte el maga az ir­galmas samaritánus a történetet. Azonban e sorok írója nem telje­sítheti kívánságát, mert az irgalmas samaritánus e történetet — nem be­szélte el, hanem inkább, — mint a rablók véres gaztettüket — gondosan eltitkolta. Eredj el és te is aképpen csele­kedjél ! Németből: Szabó István. Egy honvédhuszár elbeszélése a kraszniki csatáról. Egy vitéz honvédhuszár ki sebe­sülten kórházba került, így mondta el a kraszniki ütközetet: Már augusztus elején átléptük a muszka határt. A tiszt urak mondták, hogy idegen földön járunk, jó lesz vigyázni. Kitanítottak bennünket, hogy mindig összetartsunk és az előőrsök el ne szakadjanak egymástól. Tizen­harmadikán valami Zamosce nevű faluhoz értünk. Egy század huszár lovagolt elől. A kapitány ur sokáig nézte a térképet, majd a messzelátó- val nézte a határt. — Fiuk, kiáltotta, vigyázzatok. Egy óra múlva tűzben leszünk! A század karréban lovagolt és a falu alatt egy nagy kukoricás mellett megláttuk az ellenséget. Cifra lovasok voltak, a kik rázogatták a lándzsá­jukat. — Kozákok, mondja a hadnagy ur, kozákok! Az egész század önkéntelen a kard­jához nyúlt. Ereztem, hogy magam is erősebben fogom meg mint más­kor. A kardot kirántottuk és csuklóra szijjaztuk. A kozákok fenemód eletfenkedtek. Kis lovukat ide-oda futtatták, de azt már akkor is észre­vettem, hogy nagyon is sarkantyuz- zák. El van rontva a kozák ló az ostortól meg a sarkantyútól. Mindnek kimarta az oldalát a sarkantyutaréj. A kozákok többen voltak, mint mi. Lehettek kétannyian. A tisztjeik alig látszanak a sujtástól. A kozákság nekünk lovagolt. Kurta nagyon a vágtatásuk, a kis lovak nem győzik lépéssel. A százados is megfordított bennünket. Nem értettem. Gondoltam, minek szaladunk meg verekedés nél­kül ? Alig vágtattunk három-négyszáz lépést, a századunk kettévált. A ko­zákok mellettünk rohantak előrenyúj- tott lándzsával — egyenesen a mi gyalokságunk felé. Honvédbakák vol­tak a kukoricás mögött és megszó­laltak a puskák. Úgy hullott a kozák, mint a férges szilva. Nem sokáig tartott a tűz, mert hallottuk a trom­bitaszót : tüzet szüntess I Ekkor a mi kürtösünk fújta a riadót. Kard ki kard ! kiáltotta a hadnagy úr és neki eresz­tettek minket a kozáknak. Az volt a nekünk való munka. Vágtunk, szúr­tunk, hasítottunk. A kis kozáklovak gazdátlanul riadoztak mellettünk. Még így is többen voltak, mint mi, de nem állták a rohamunkat. Szép görbe kardjuk van, könnyebb, mint a mienk, de csak keresztvasa van. Amikor a huszár odavágott neki, kiesett a kard a kezéből. Pocsékká vertük őket. Akit lehetett, elfogtunk, a lovakat meg összeterelgettük. Ettől kezdve minden nap volt ta­lálkozásunk a kozákkal. Kergettük őket, mint az agár a nyulat. Sokszor azt kérdeztem magamban, hogy mi az ördögnek etetik ezeket a gyáva embereket ? Zamosce mellett sokáig álltunk. Katonaság vonult el mellettünk. Tü­zérek, huszárok, de legtöbb gyalogos. Ismert bennünket még a dragonyos is és magyarul szóltak hozzánk: — Jó nap honvéd I Jó nap honvéd ! Augusztus 20 áig egyfolytában ve­rekedtünk a kozákkal. A századunk nem vesztett többet három ember­nél. Aug. 21-én arra ébredtünk, hogy szólnak az ágyuk. — Meleg napunk lesz, mondotta a hadnagy úr, vigyázzatok fiuk! Ne felejtsétek el, hogy magyar honvéd­huszárok vagytok! Az ezredesünk szemlét tartott fölöt­tünk. Meg volt elégedve velünk. Jó messze tőlünk szóltak az ágyúk. Nem tudom hol voltunk, de annyit elárultak, hogy szemben velünk sok orosz katona van. Amikor beestele­dett, láttuk, hogy csapkod az ágyú­golyó és hogy messze tőlünk egy falu ég. — De jó volna ott szalonét sütni — mondotta egy huszár. De kérem, már jó ideje nem láttunk szalonnát. Paprikáson főtt húson él­tünk, mint az urak. Estére megkaptuk a parancsot az indulásra. Csendben lovagoltunk, hallgatott a kürt. Mellet­tünk a szanitécek vágtattak előre, de visszafelé kocogott a lovuk. Sebesül* teket hoztak. Sok magyar volt köz­tük, mert ránk szóltak: — Adj Isten, huszárok! Ott már táncolunk! Hajnalodott, amikor egy dombtetőre értünk. Mellettünk egy nagy sereg vadász. Németek voltak és csendben várakoztak. Az őrnagyuk kihúzta a kardját és tisztelgett ezredesünknek. Mi megállottunk, a vadászok is álltak. Láttuk, odalenn, hogy nyomulnak a katonák, összegabalyodott minden. Az ágyúk szóltak, a puska meg ropo­gott. Egyszerre egy tiszt úr lovagolt felénk. Az ezredes úrnak meg a va­dászőrnagynak átadott egy írást és elvágtatott. A vadászőrnagy fölemelte a kardját és elkiáltotta magát: — Batalion... Többet már nem hallottam, mert már mentek. Egy szempillantás múlva mi is elindultunk lépésben jobbra. Egy óra múlva már röpültek felénk a golyók. Délelőtt volt és benne vol • tunk a csatába. Még nem tettünk semmit. Mellettünk gyalogság, mögöt­tünk gyalogság. Csupa gyalogos. Gondoltam, itt se sok hasznunkat veszik. A sok gyalogos előre marsolt és ropogott a fegyver. Mi leszálltunk a lóról és vártunk. Délután két órakor megkaptuk a parancsot, hogy : előre I Rövid vágta- tással rohamunk előre. Árkokon, holt­testeken keresztül. Egy fél óra múlva megtudtuk, hogy miért várattak. Sza­ladt az orosz sereg. Egy ut mentén egy égő falun keresztül vágtattunk. Szólt a trombita, kalapálta a patkó a földet. Az égő falun túl kozákokat vetettek elénk. Rikoltozott valamennyi: — Madzsari 1 Madzsari 1 Nekik vágtunk. Most már jobban állták a rohamot, mert hátulról is lőt­tek. A legtöbbje fölemelte a kezét és úgy lovagolt hozzánk. Azt se tudtuk, mit csináljunk a sok fogollyal. Ami­kor a kozákot szétvertük, a gyalogo­sokra mentünk. Szétszórtuk őket, mint a szél a pelyvát. Legázolta őket a ló, mi csak szőrmentén vágtunk oda ne­kik. Egy gyalogos csapatnak még ideje volt sorlüzet adni ránk. Elvá-

Next

/
Thumbnails
Contents