Harangszó, 1913-1914
1914-09-20 / 34. szám
1914. szeptember 20. HARANGSZÖ. 271 gódott vagy száz huszár. De már másodikat nem lőttek. Legázoltuk őket. A föld tele volt jajgató katonával. Nem törődtünk velük. Velünk egy vonalban vágtatott előre a tüzérsereg. Hirtelen leszerelték az ágyút és beledolgoztak a rendetlenül kava- rodó oroszba. Mi meg üldöztük őket késő estig, amíg az ezredkürtösünk le nem fújt. Ekkor az ezredes úr ellovagolt előttünk és megkérdezte: — Hogy vagytok fiúk ? Rázúgta az ezred: — Jól, ezredes úri — Derék fiúk vagytok I A csata után éreztem, hogy a baltérdem fáj. Kozáklándzsa szúrta át. Azt hittem azért lovon maradhatok, de a doktorok leszállítottak. Majd visszakerülök egy-két hét múlva. A haldokló hős. Hófehér nagy kórteremben Fekszik a hős nehéz sebben: Arca fakó, ajka néma — Szíve se ver, csak nagy néha. Bajtársai körülállják, Nemes lelkét lesik, várják: Könnye rezdül mindahánynak, Szebb halált még sohse láttak. Trombita szól valamerre, Behallik a kórterembe, S a félholtnak, amint hallja, Tisztelgésre hajlik karja. „Hadnagy uram, megkövetem, Berukkoltam, jelentkezem 1 Felkeresem a csapatom, Nincs már nekem semmi bajomi“ Most van a nap áldozóban, Trombitaszó elhalóban... Benn a fehér kórteremben Könnypára kél minden szemben. Ami erősebb az embernél. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Huszonkettedik fejezet Mikor az Isten jutalmaz. Szürke homály borul a szobára. Az alkonyodó nap sugára fényes koronát rajzol az ablakkal szemben levő falra, de az asztal körül már a csöndes alkonyat szárnya csapkod. Amint Gyurka még egyszer szeme elé emeli az írást, összefolynak előtte a betűk. Talán az alkonyat, talán a pillája alól kiszivárgó könny miatt. Nekitámaszkodik az ablaknak, azután csak magának, csöndesen elolvassa a másik írást. Minden tekintet ott izzik az arcán, majdnem hogy kiégeti kezéből a levelet, de ő csak néma marad s egymás után néhányszor elolvassa a kusza betűkkel tele- irott sorokat: Kegyelmes földi birám, a porba alázkodva könyörgöm : ítéljen kegyelmesen bűnöm felett. Tudom vétkem nagyságát s tudom, hogy azt jóvátenni nem lehet. Csak a szent evangélium ígérete biztat, hogy Krisztusunk a bűnösök lakását is megtalálja s az ő asztalukhoz is leül az elveszett lelkek megnyerésére. Édes üdvözítőnk szent nevére, átkinlódott éjszakáim kimondhatatlan gyötrelmeire kérem: legyen kegyelmes földi birám, bocsássa meg az én nagy vétkemet. Azt mondja Krisztus: „akép- pen cselekszik az én mennyei Atyám is tiveletek“.. . Minden vagyonomat rátestáltam kegyelmedre. Nekem büntető ostorom volt, legyen áldás a kegyelmed életében. Elrabolt esztendőket vissza nem ad ugyan a világ semmiféle kincse, de talán nyugodalmat szerez a jövendőre, s hasznát látják azok a gyermekek, kiket az én gonoszságom fosztott meg az édes apától. Majd ha szomorú élettörténetemet elmondja, mondja meg nekik, hogy a pénz szomjuhozásában az ördög pusztító lehellete van s csak az isten félelemmel, becsülettel szerzett vagyon boldogít. Hiába ülünk arany zsákunk mellé, hiába menekülünk a földi igazságszolgáltatás keze elől más világrészbe, hiába rejtőzködünk bányákba, palotákba, a lelkiismeretünkben levő Isten mindenütt utolér s érdemünk szerint megbüntet. Büntetése is áldás lesz Isten atyai szerelméből. Végrendeletemben egy házat és birtokot testálok Dömötör Istvánra, meg fogadott leányára. Arra kérem kegyelmedet, engedje meg ezt az utolsó kedvezést. Nagy jót tettek velem, nekik köszönöm, hogy megtaláltam a megtérés helyes útját. Hadd mutassam meg ezzel irántuk holtig tartó háládatosságomat. Most pedig Isten kegyelmébe ajánlom kegyelmedet mind egész házanépével. Vezesse lépésüket, járásukat, kelésüket az Ur szerelme. Ő védelmezze kegyelmeteket minden bűn ellen. Utolsó szavammal is arra kérem: legyen hozzám megtért bűnöshöz kegyelmes s tegye siri pihenésemet csöndessé megbocsátó hajlandóságával. KegyelI med alázatos, Isten trónusa elé készülő, halódó szolgája Istenes Mihály. Az utolsó pecsétes levelet is felbontotta Gyurka. Közjegyző előtt ké- szitett okmány volt, melyben Istenes kijelenti, hogy minden néven nevezendő vagyonát, aranybánya tulajdon- részét, házait, birtokait, értékpapírjait, szóval mindenét, amije van, Földes Gyurkának hagyományozza. Gyurka zsebretette a leveleket s megfordult. Csak akkor vette észre, hogy sötétség van a szobában s az asztal körül várakozó csöndeséggel álldogál a ház népe. Ágnes szemében megint fellobog a félelem libegő lángja. Megfogja az ura kezét s inkább súgja, semmint mondja: — Mi van, az Írásban ?... — Csak annyi lelkem, hogy az Isten jutalmaz 1.. . Ágnes kérdőleg néz az ura szemébe. Még mindig félelem reszket a lelkében. Az megismétli: — ne félj lelkem, az Isten jutalmaz 1... A gyerekek lefeküsznek. Elmondják imádságukat, eléneklik rendes esti éneküket: Az éj im érkezik, Beborítja a földet, Az Úr nem távozik, Megvilágosít minket. Te vagy óh Jézusom Én napom s világom. De a sok izgalom megzavarta Rozikát. Jobbra-balra dobálja magát kis ágyában, szorosan magához öleli párnáját, mégse jön álom szemeire. Máskor már régen ott ülne anya, apa vagy nagyanya a kis széken, de most úgy belemerültek a csöndes beszélgetésbe, hogy észre sem veszik szőke kedvencük álmatlanságát. Ni csak, egymáshoz hajolnak, úgy sugdolóz- nak, asztalra terítgetik az írásokat, azt betűzgetik, de Rozikára nem gondol egyik sem. Elsírja magát. Először csak egy könnycsepp gördül végig gödrös kis arcán, azután lassankint nedves lesz párnája, szájához szorítja takaróját, de csak kihallatszik elfojtott hüpögése. — Hát téged mi lelt, kis bogaram?. .. — Mi bajod Rozika?... kérdezik szelíd szóval. — Nem tudok elaludni, hüpög a kis leány. — Fordulj befelé, egyszerre elalszol kicsinyem, biztatja az anyja. — Apa tegye ide a kezét, könyörög Rozika. Apja tenyerébe fekteti fürtös szőke
