Harangszó, 1913-1914
1914-06-14 / 27. szám
HARANGSZÓ. 214. 1914. június 14. — mondta az édesanya könnyes szemmel. — Elhívta őt Jézuska a menyországba. — A menyországba ? 1 — csodálkozott Bálint. — Mit csinál ott Sa- nyika. — Angyal lett belőle, játszik a többi angyalkával, — felelte édesanya. — Hát mikor megunja a játékot, mit csinál akkor ? — Őrzi a Józuska báránykáit. — Hol legelnek a Jézuska bárány- kái ? — érdeklődött Bálintka. — Az égi mezőn legelnek, fiacskám. Majd egyszer megmutatom, — mondta az édesanya szomorúan. Bálintka attól fogva gyakran kereste az égi báránykákat. Míg egyszer csakugyan meglátta őket. Tele volt velük az egész ég. Lázpirban égett az arca, amint kiáltotta : — Nini, édesanyám, a Jézuska báránykái! Oh, milyen sok bárányka ! Édesanyám, édesanyám ! látom Sanyi- kát is, ott alant megy, ni, az égen — mezítláb !... Attól fogva, a szülők nagy szomorúságára, Bálintka még jobban gyengült, sorvadt. Pedig mennyire féltették, gondozták, ápolták 1 Halottak napján koszorút kötött Szigetiné a Sanyika sírjára. S miután kellemes, napos idő volt, kivezette magával Bálintkát is a temetőbe. Hadd lássa meg ő is, hol van Sanyika sírja. Szegény édesanya, forró könnyet hullatott a kis sírra. Mély szomorúsággal mondta Bálintkának: —- Nézd, kis fiam, ide temettük el Sanyikét! Itt a sírja!... Bálintka csodálkozva nézte a kis sirhalmot: — Hogyan találta meg itt a Jézuska Sanyikét ? 1 — Oh, fiam, a Jézuska mindenhova lát; előtte a sírok is megnyílnak, — felelte az édesanya, miközben aggodalmasan tekintett az észak- nyugati égboltozatra, honnét sötét fellegek tornyosultak fölfelé, rohamos gyorsasággal. — Jer, galambom, siessünk haza, mert vihar készül, — mondta fiacskájának. Alighogy haza érkeztek, kitört a vihar, zúgva-búgva fújt a szél. A konyhába húzódtak mind a ketten, de Bálintka mindjárt ott hagyta édesanyját. A szobába ment valamiért. Sokáig várt Szigetiné a fiára, míg végre betekintett a szobába, hogy vájjon mit művel ott egyedül Bálintka ? Legnagyobb megdöbbenésére nem találta ott fiacskáját, bár minden zugot felkutatott. S hasztalan kereste mindenütt, nem került elő Bálintka. Az édesanya szivét sötét kétség- beesés szállta meg. Futva ment hátra a pajta felé. Hátha oda ment a gyermek édesapját keresni. A pajtában sem találta. Hol keresse tovább ?... A vihar mindinkább zúgott; beborult az ég s oly sötétség lett, mintha csak az éjszaka közeledett volna. — Bálintkám, fiam, hol vagy ? ! — kiáltotta kétségbeesetten s íme a kert hátsó ajtóján át Bálintka szaladt feléje fáradtan, lihegve. — Gyermekem, hol voltál?... Miért rémítettél meg úgy engem ? ! — kérdezte az édesanya nagy örömkitöréssel s felkapta karjára vézna fiacskáját. Rohant be vele a házba. Bálintka a hideg őszi széltől dermedt, vértelen arcocskáját édesanyjáéhoz szorítá s pihegve suttogta a fülébe: — A temetőben voltam anyácskám. Kivittem Sanyikénak a csizmáját... azt a jobbikat... az övét, hogy meg ne fázzon a lába, mikor Jézuska báránykáit őrzi... Ugy-e anyácskám, Jézuska elviszi Sanyikénak a csizmát; megtalálja ott a siron ? * Csak még arra kérlek, adj csendes kimúlást. Az anyaföld ölén szép, békés nyugovást A Te szent Fiadért. Itt maradt szerettem — vigasztald igéddel, Hogy kik benned bíznak, soh’sem enyész- Felszáll Hozzád lelkűk. Ámen. [nek el. Pozsony. Horvátit Sándor theol. hallgató. Olvassátok a bibliát. Zsolt. 119., 105. Hol biblia a bázbaa nincs, Tanyát a sálán tttOlt olt. Hiányzik olt a leoíöbb kincs, De Isten nem le! bajiéból Június 14. vasárnap, Ap. „ 15. hétfő, „ „ 16. kedd, Máthé • , 17. szerda, Ap. „ 18 csütörtök, „ „ 19. péntek, „ „ 20. szombat, „ „ 21. vasárnap, „ , 22. hétfő, „ » 23. kedd, , , 24. szerda, , „ 25. csütörtök, „ „ 26. péntek, „ , 27. szombat, „ csel. 5, 1 —10. , 8, 5-25. r, 1 — 11. csel. 4, 82—37. , 5, 11-20. „ 5, 21—33. . 5, 34—42. » 12, 1-17. , 6, 1-15. , 7, 1-19. „ 7, 20-41. „ 7, 42-59, , 8, 1—4—9,1-9. „ 9, 10—22. Ami erősebb az embernél. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Bálintka az estén oly víg, jókedvű volt, hogy fickándozott örömében s az arca ragyogott a boldogság derűjétől. Egy beteg fohásza. Istenem, jó Atyám, hozzád száll fohászom, A te jóvoltodat most is egyre áldom, Ebből fakad erőm. Ha kínoz fájdalmam, roskadozik testem És már-már azt hiszem, hogy nem viselhetem, Intesz jobb kezeddel. Ha türelmetlenül sokszor kifakadok, Azt gondolván gyarlón, van reá elég ok, Azt is megbocsátod. Bocsásd is meg bűnöm, édes jó Istenem, S a régvárt gyógyulást óh küldd el énne- A te irgalmadból. [kém Hogy így felgyógyulva betegségem után Még erős’bben csüngjek evangéliomán A Názárethinek. Igaz apostola legyek Jézusomnak, Híveimért élni, ha kell, halni tudjak, Erre segélj engem. Ha pedig Felséged máskép határozott, Legyen meg akkor is a Te akaratod Mind mennyben, mind földön. Tizenkilencedik fejezet. Az otthoniak. Decemberi zúzmara vonta be a ház előtti akácok tar ágait. Csontig ható, dideregtető szél süvítette be az utcák közét. Korán sötétedett. Még csak előbb ütötte a négyet s márig is alkonyati szürkeség borult az utcára. Éppen most indultak neki az iskolásgyerekek; elnyújtott köszöntésüket elkapta a szél, ők meg fázósan összehúzták vékony kabátjukat, kendőjüket s kopogós léptekkel siettek hazafelé. A baloldali házsornál kettő kivált közülök, a fiú kézen- fogta a nála kisebb leánykát, még a kendőbe kötött könyveit is hóna alá ' szorította, azután uccu neki I Nyakukba vették a világot s frissen szapo- rázták lépésüket. De nemcsak a lábuk szorgoskodott, a kis szájuk is szorgalmasan zörgette a szavakat. — Mit gondolsz Jancsi, hoz-e nekünk valamit ?. .. — Hát persze hoz I Tavaly is kaptunk csizmát, kabátot, nagykendőt 1 — Karácsonyfát is hozott, emlék- szöl rá, bábhuszár is volt rajt s kalács volt a tövében. — Az iskolában könyvet is kaptam, tódította a fiú.
