Harangszó, 1913-1914

1914-03-31 / 26. szám

206

HARANGSZÓ.

1914. május 31.

pénzét, amivel szerencsét próbálni indult, a nagy tolongásban ellopták tőle. Betegen, pénz nélkül, idegen emberek irgalmából éldegélt, míg valamennyire fel nem gyógyult. Akkor elbocsátották. Hova, merre menjen ? Örömest dolgozott volna már, de nyomorék létére munkája alig ért valamit. Betegágyán eszébe jutott egykori káromló beszéde; megtanult buzgón, szívből fohászkodni Isten segedelméért, amit egykor megvetett. A nyomorúság újjászülte bűnös gőgös lelkét. Rászánta magát, hogy haza megy, elhagyott falujába, testvéreihez, ha még élnek. Talán nem verik ki a födél alól, mint a kóbor kutyát szokás. Igaz, hogy megbántotta őket szerencsétlenségével, de a kegyelmes Isten, akit megtalált, hozzá hajlítja a testvérek szivét s bizonynyal elsegíti addig. Útnak indúlt, nem úgy mint egykor, pénzzel és hit nélkül, hanem pénz nélkül, és Isten gondviselésébe vetett hittel. Országokon bújdokolt végig, száraz kenyéren élve, hideg földön hálva. Nagy sokára eljutott faluja határába, ahol minden rög vádolva szólt hozzá : miért hagytál el ? miért sajnáltad verítéked tőlünk ? Mi meg nem csaltunk volna 1 Ismerős arcú emberek jöttek- mentek mellette, egyik sem ismert reá. Felnőttekhez nem mert szólni, de egy sarjú leánykát megkérdett:

— Él-e még Cser Pál a falutokban kis húgom ?

— Talán Cser Istvánt érti kegyelmed ? Él bizony 1 Ő az én jó édes apám. Cser Pál sok esztendő előtt elbújdosott tőlünk, azóta hírét sem hallottuk. Valaki beszélte, hogy kiment Amerikába. Isten tudja, hogy megjön-e valaha, mert nem szerette a szegénységet.

Az utas szeretett volna még kérdezni egyet-mást, de a kis leánykának sietős útja volt.

— Bocsáson meg kegyelmed, de nékem előre kell sietnem. A városba belódultam korán reggel egy kis zöldséggel, tejjel, vajjal, mivel, azután megkéstem. Pedig nem szeretnék a templomból elmaradni. Ma hirdeti először az Isten igéjét az én testvér bátyám, aki papnak készül. Isten segítségével kijárta az iskolákat s pár hét múlva már felszentelik. Nagyon derék s jó fiú. Mindenki örül rajta, hogy ennyire segítette az Isten ! Isten áldja meg kegyelmedet!

A szegény koldús összeszedte maradék erejét, gyorsabban lépegetett, de bizony nem győzött a friss járású leánnyal. így ment, mintha sebes

szárnyak röpítették volna. Hagyján I Mégis oda ért időben a templomhoz, ahol réges rég nem járt. Meghúzódott az ajtónál s hallgatta amint a hivek énekelgették:

Mind jó amit Isten tészen,

Dorgálása nem tesz kárt.

Nem célja, hogy megemésszen,

Bár tölt keserű pohárt.

Békén tűröm,

Mert az üröm Kezéből Istenemnek Orvossága lelkemnek.

Szemeiből sűrűn patakzott alá a könny. Áhítattal figyelt az ifjú prédikátorra, aki fönt meggyőződéssel hirdette, hogy az Úr nem hagyja el azokat, akik benne bíznak. Keserűséggel látogathat, üröm pohárral itathat, de búsulása csak ideig tart, jóvolta, kegyelmes szeretete ellenben örökkévaló. Csodás változást érzett egész valóján, megnyugvás költözött leikébe. Imádkozott és áldotta az Istent, hogy nem mindörökké feddő- dött vele s nem tartotta meg mindvégig az ő haragját. Azután az erőtlenségtől, kimerüléstől elszenderedett s nem ébredt fel többé. Ott borult rá a halál éjszakája, mikor töredelmes imádság által lelke megtisztult a föld porától, szennyétől. A nyugodt boldog kimúlás letörölte ábrázatáról a kínok és csalódások barázdáit s az idősebb emberek ráismertek benne Cser Pálra. Követ egyetlen egy se vetett reá, hiszen amikor Isten már dorgált, emberek kárhoztatása már vétek volna. Megitélhetik-e esendők az elesettet? bűnösök a vétkezőt? Ne ítéljetek hogy ne Ítéltessetek.

Pünkösdi emlékek.

Rajz. Irta: Kozlayné Jenes Jolán.

Felhőtlen tiszta éggel, friss, harmatos májusi hajnallal virradt az emberiségre Pünkösd első ünnepe. Dehogy birtam volna a rideg falak közt maradni én, a pár napra falura került városi leány. Az első napsugárral ébredtem, s pár perc múlva már útban voltam. Hova? Mit tudtam én, egészen ismeretlen e vidékkel. Csak ki a faluból a harmatos rétek felé, mindenütt a patak mentében. Oly keskeny volt az ösvény, hogy alig lehetett lépegetni rajta, mert úgyszólván a hegy lábait mosta a patak. Jó negyedórái út után hirtelen egyet kanyarodott a meder s elébem tárult egy völgy, melynél bájosabbat költő még meg nem énekelt. Megigézve álltam meg. Édes boldogság töltötte

meg szívem e nyugodt, fenséges kép láttára. Templomban éreztem magam. Igen, a természet dicső nagy templomában, melynél remekebbet nem alkothatott még emberi kéz. A vén mohos kőszirthez támaszkodva, hallgattam a madarak énekét. Ennél szívhezszólóbb kórus még nem zen- dült meg soha a világ legelső templomában sem. Élveztem a völgyi virágok mámorító illatát, melyek mint ezernyi ezer lélek hálaadó fohásza, — szállottak ég felé, — és átéreztem azt a dicsőítő Hymnust, melyet szívem halk dobbanása mondott el a Mindenhatónak, — gyönyörű, de szavakkal soha ki nem fejezhető módon és formában. Ilyen lehetett az a hely, hol a bibliai Péter elragadtatással így kiálltott fel: Mily jó itt nekünk Uram, építsünk három hajlékot.

Körültekintve a völgyön, csodálkozva akadtak meg szemeim egy teljes virágzásban pompázó nemes rózsatőn. Élső pillanatban szinte bán- tólag hatott rám ittléte. Mit keres a kertészek dédelgetett kedvence itt a vad természet ölén ? De a másik pillanatban már hódolattal és gyermekes örömmel futottam hozzá. Legyőzött a szépség, a bűbáj, mely e nemes virágból csak úgy sugárzott. Egyike volt azoknak a halvány piros rózsáknak, melyeknek illata ábrándossá teszi a legkiégettebb szívet is. Egy pillanatra felébredt bennem a botanikus is. Már fel is ütöttem Linné könyvét, kirándulásaim ez elmarad- hatlan kísérőjét, de aztán szinte ellöktem e gondolatot magamtól. Én azzal profanáljam a természet e remekét, hogy tudományos módra azt határozzam meg, melyik sereg, hányadik rendjébe tartozik ? Nem, nem sorozlak be én édes szép virágom egy nővénycsaládba sem, mert én úgy akarlak tudni, hogy te egyedül állsz, te vagy a virágok királynője. Igen az! A szépség, az illat, a báj koronás virága. S íme a királynőnek még testőrei is vannak, kik büntetlenül nem hagyják a merénylőt. Hegyes, éles tövis fúródott kezembe, mikor a szerelem ez élő jelképeiből letéptem egyet.

Épen a harmadik harangszóra értem be a faluba. Jókor arra, hogy résztvehessek én is az ünnepi istentiszteleten. Szívem telve volt életörömmé', s hálával a Mindenható iránt, ki oly szépnek teremté ezt a világot s megadta nekem a képességet gyönyörködni abban. Óh bizonyára — így gondolkoztam — a lelkésznek, ki ma a Szentlélek eljöveteléről, an-