Harangszó, 1913-1914
1914-03-31 / 26. szám
1914. május 31 HARANGSZÓ. 207. nak vigasztaló, bátorító erejéről fog beszélni, kevés olyan megértő, fogékony lelkű hallgatója lesz, mint én. Egyszerű volt a hajlék, mit Isten dicsőségére emelt a falu szegény népe, de a fényes napsugár beözönlött a magas ablakokon, aranyos zománccal vonva be a legegyszerűbb tárgyakat is. Ott rezgett az idősebbek áhitatos, valamint a fiatalok gondtalan orcáin, s aranyos glóriával vette körül a szószéken álló agg lelkész ezüstös fejét. Lelkesedéssel, meggyőző erővel hirdeti a szentlélek eljövetelét, s annak üdvösséges munkáját, világot átformáló erejét. S a buzgó egyszerű evangélikus nép szomjas lélekkel figyeli minden szavát. A szent beszéd és ima végeztével felhangzik ismét a lelkész szava : „Házasulok hirdettetnek először“ ... Mialatt folytatja, a lányok sorában érdeklődő suttogás támad, s lopva, vagy nyíltan mindnek egy társnőjükön pihen meg kiváncsi vagy résztvevő tekintete. Fejét lehajtva, halványan remegve áll soraikban a gyönyörű hajadon, szemeiből vissza nem fojtható nagy könnycseppek gördülnek alá. Végtelen részvét támadt szívemben iránta. Nem magamért, ő érte könyörögtem : Óh szentlélek úr Isten, mutasd meg hatalmadat, munkáld erőddel, hogy békesség szálljon ebbe a szegény, háborgó leány szívébe is. Templomból kijövet utána mentem. A tisztelendő úr életpárja, a kedves öreg néni, aki ismerte a falu apraját- nagyját, valamint azok búját gondját is, már ott áll a leánnyal a kiskert ajtóban. Reá néz hosszan, jóságos tekintete, mialatt annak testét újra átjárja a hangtalan zokogás. — Elhiszem édes lelkem, hogy fáj neked — hallom a papné szavát — szerettétek egymást, s te hűségesen vártál reá, s most mégis mást.... — De ne sírj édes lányom, az Isten, aki megszomorított, meg is vigasztal. A szentlélek, kinek eljövetelét ma ünnepeljük, azért jött a világra, hogy elrontsa azt, ami romlásunkra s építse, ami javunkra válik. , Magához ölelte a leányt, mosolyogva simogatta meg orcáját. — Ugye hiszed, hogy Isten mindent javunkra rendel, ha véges eszünkkel nem is tudjuk mindjárt felfogni bölcse- ségét ? — kérdezte a papné ajka. — Hiszem — felelte vissza a lány komoly pillantása, s lehajolva hálatelten csókolta meg a jóságos öreg kezeket. S azután a többiek után indul, s bár szempillái még nedvesek a könnytől, de tekintetét már bizó reménységgel hordozza körül a tavasz üde lehelletétől új életre kelt természet csodás gyönyörűségein. Az idős nő megnyugodtan tekint utána, mert tudja, hogy most már azt az egy szívet is, amelyet nem birt meggyőzni a hit szava, meggyőzte a szereteté, — mert nem hiába mondja a szentírás: Ha az egész világ elhagy is, megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három. Ezek között pedig legnagyobb a szeretet. Olvassátok a bibliát. Zsolt. 119., 105. Hol biblia a Házban nincs, Tanyát a sálán ütött ott, Hiányzik ott a legtöbb kincs, De Isten nem lel ballákot. Június 7. vasárnap, Luk. 8, 1—3. „ 8. hétfő, Ján. 3, 1 —10. „ 9. kedd, Ján. 3, 11 — 21. „ 10. szerda, Ján. 10, 1—11. „ 11. csütörtök, Ján. 10, 12—21. „ 12. péntek, Ján. 10, 22—31. „ 13. szombat, Ján. 10, 32—42. Ami erősebb az embernél. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Tizenkilencedik fejezet Az otthoniak. Szegény Földes Gyurka I Bezzeg az ő élete napjai nem repültek olyan sebes szárnyalással, mint Istenes Mihály éi. A fegyházban ólomlábon jár az idő, iszonyatos lassú cammogással megy tovább, mint a féllábu mankós koldus, kinek útja nincs kimérve, hanem éppen csak addig járja az országútat, míg a legelső pajtába, szénafekvőhelyre behívja a szegényen könyörülő meleg érzés. És az a borzasztó egyformaság I... Egyik nap olyan, mint a másik I Nincs benn változatosság I Az embernek nincs mit várnia és reménykednie. Igaz ugyan, hogy az élet viharát járó ember sokszor megcsalódik, kenyérszerző mukája se közelit mindig az aratás idejéhez, emberekkel való érintkezése is sokféle keserűséggel jár, — de nincsen-e a csalódásban is a boldogságnak egy része?... Nem öröm-e maga a küzdés, ha mindjárt hiábavaló is, tenger szenvedésért nem kárpótol-e a szabadság napjának egyetlen verőfényes sugara, mely szemünkbe mosolyog, lelkűnkbe világít?... Az első esztendő után könnyebbre fordult szegény Gyurka helyzete. Megnyílt magánzárkája ajtaja s ő is, a többi régi fegyenccel együtt, munkára mehetett a műhelyekbe. Ekkor érezte; micsoda áldás, midőn az embernek szabad dolgoznia. Nem egyszer átvillant agyán, hogy sok-sok dolgot tanyarizű kötelességnek néz a követelező ember, holott ha őszintén szemébe néz az életnek, hát a leggyönyörűségesebb jogát ismeri fel benne. Hányán zúgolódnak a munka ellen, pedig az tiszta öröm és boldogság. Hányszor mondogatják: muszáj imádkozni, pedig a boldogság ott kezdődik, ahol megértik, hogy szabad imádkozni. A bibliaolvasásról is azt gondolják sokan, hogy az valami különös érdem, pedig bizony senkivel se tesz jót az ember, ha az örökélet könyvét olvasgatja, hanem csak önmagával. Most érzi ezt leginkább, midőn nagy szomorúságában a biblia lett egyetlen vigasztalása. Nem is tudott nélküle meglenni. Úgy megüdült az igazság beszéde után lelke, mint májusi harmathullásra a tarka virág hímezte mezőség. Reggel ez volt az első, este utolsó gondja. Csodálatos hatását is mindennap érezte. Valami csöndes nyugalom lopózott szívébe. Százszor is elmondogatta, hogy a szenvedés sokszor próbatétel, mellyel az Úr hitünk erejét próbálja meg. Ebben a gondolatban azután megnyugodott. A nyomorúság iskolája imádkozni is megtanította. Kezdetben csak szavakat mondogatott, később érezte, hogy a szíve-lelke is megmozdul s igazán beszélget Istenével. Attól kezdve érezte, hogy viszatért Istenbe vetett bizodalma. Imádkozása csak még jobban elmélyült folytonos bibliaolvasása által. Úgy érezte, hogy ő elmondja kéréseit, a jó Isten pedig a bibliában adja meg válaszát. Nem egyszer rájött arra, hogy rosszul imádkozott. Ilyenkor kijavítgatta saját magát s igyekezett igazán Jézus lelke szerint imádkozni. Az öreg lelkész csodálkozva látta Földes Gyurka átalakulását. A zúgolódó, eget ostromló emberből türelmes keresztyén lett. — Bízom az Isten jóságában, — mondogatta. Mindennap imádkozom, hogy szabadítson ki s adjon nekem igazságot. Tisztelendő ur, én hiszem, hogy az Isten meghallgat!... A lelkész nem tudta: mit gondoljon tulajdonképpen erről az esetről. A vizsgálat, az ítélet terhelő volt, Gyurka pedig mindig csak ártatlanságát bizonyította. Kutató szeme százszor is végigvizsgálta arcvonásait, kérdezgette, faggatta, könyörgött neki, hogy legyen hozzá őszinte, könnyítsen lelkiismeretén, de Gyurka megmaradt amellett, hogy ő ártatlan.
