Harangszó, 1913-1914
1914-03-15 / 20. szám
156. HARANGSZŐ. 1914. március 15. veres tömegeket, menekülő zsarnokokat, remegő királyokat világítottak meg. A népek üzentek egymásnak s megértették egymást. Mintha a szabadság istene szállott volna le az égből s szólott volna az emberiséghez: „Utaim vértől piroslanak, holttestekkel vannak kikövezve, de azért jertek utánam, babérkoszorút teszek a hősök fejére, letörlöm a küzdők homlokáról a verítéket, nemzeti színű gyászlepelbe burkolom az elesetteket.“ A népek hallgattak a szabadság istenének hívó szózatára: az igazságok, a gondolatok, az új kor eszméi, melyek eddig a lélek mélyén nagy zűrzavarban zsongottak, szavakba szöktek s kard került a kezekbe, hogy e szavaknak súlyt adjon. A népek időnként megfiatalodnak. Régi intézményeik, melyek az alkotás napjaiban örömmel töltötték el őket, megvénülnek, szokásaik, törvényeik, melyek talán fönnmaradásukat biztosították, újabb idők, újabb áramlatok hatása alatt, tartó oszlopokból fojtogató kapcsokká változnak. Ha életerő van a népben, az átalakulások egy szebb jövőnek alapjait rakják le. Az átalakulás idején csodálatosan nagy dolgokat termel az életerős nemzet. Irodalom, költészet, művészet szoros kapcsolatban van a politikai újjászületéssel. Egy megfiatalodó ország a tél után virágba boruló tavaszi természetet juttatja eszünkbe. A hosszú ideig némaságra kárhoztatott, a sokáig lekötve tartott erők fölszabadulnak s a megfiatalodott nép fölszinre hozza mindazt a kincset, mindazt a képességet, amely megjelent eddig is, de sohasem akkora erővel, ily nagy tömegben. 1848 március 15-én megfiatalodott a magyar nemzet. Lerázta magáról mindazokat a terheket, melyek a szabad mozgásban korlátozták. Az uralkodó osztály a nemesség önmaga tárta föl azokat a kapukat, melyen a nép betódulhatott a hatalom, az önrendelkezés területére, önmaga hirdette, hogy kiváltságos helyzetéről lemond, hogy eltörli az ember és ember között fönnálló különbséget. A magyar nemességnek ez a nagy önzetlensége élesen megkülönbözteti a mi újjászületésünket Európa többi államainak megfiatalodásától. Nálunk az uralkodó osztály tagjai önként lemondtak kiváltságos helyzetükről; addig másutt, majdnem kivétel nélkül szenvedélyes, csatarendbe sorakozó tömegek félelmetes nyomása, ágyúk dörgése között nyílott meg e kapu. A magyar márciusnak örökké dicsősége lesz, hogy nem hatalmon levő és jogfosztott társadalmi osztályaink tusakodtak egymással, hanem az egész magyarság állott szemben a konservativ udvari párttal, hogy a kivívott jogokban közösen osztozkodjanak. Az udvar engedett, a jogok kivívása vértelen volt. A siker, az öröm a boldogság láza egymás karjai közé kergetett halálos politikai ellenségeket, egymás karjai közé vallásban, nyelvben, szokásban, érzésben eltérő fajtájú embereket. Néhány hétig örömmámorban úszott az ország, a nemesség lelkét az adakozás, a jótett büszke és jóleső öntudata, a jogtalan tömegből az alkotmány bástyái közé belépő emberek szívét a hála, a megelégedés, a szebb jövő reménye töltötte el. Sohasem volt ily egységes az ország hangulata, érzése, mint e rövid néhány hét alatt. Jólesik e napokra visszagondolni, jólesik beleélnünk magunkat e korszakba, a nemzet megfiatalodásának korába, mint ahogy örömmel gondolunk vissza a magunk fiatalságára, mikor telve nemes gondolattal, ideálizmussal, érvényesülési vággyal, önérzettel, képességeink talán túlságos túlbecsülésével megindultunk az életbe. Március 15-ike ma már nem a sajtószabadságnak, nem a felelős minisztérium emlékét idézi föl lelkűnkben, március 15-ike nemzeti ünnepnap, mely azt hirdeti és fogja hirdetni örökké, hogy volt egyszer egy nap, mikor a mai állam tartó oszlopait lerakták, mikor az eggyé- forrott nemzet a sikertől, a boldogságtól, a reménytől lázasan megindult a bizonytalan jövőbe, mikor a szabadság friss szellője bátrabbá tette a csüggedőket, reménykedőkké a kis- hitüeket, költőkké, művészekké, szónokokká, hősökké mindazokat, kiknek lelkében azelőtt csak a csóvák voltak meg. Tizenkét pontban foglalta össze a márciusi ifjúság a nemzet kívánságait. Nagyot haladt azóta az idő, politikai és társadalmi, gazdasági és kultúrái helyzetünk óriási átalakulásokon mentek keresztül, a magyar nemzet akkori kívánságai részben a teljesülés útján, részint teljesítve vannak. Épen azért semmivel sem szenteljük meg jobban e napot, semmivel sem tettük magunkat méltóvá a márciusi ifjúsághoz, mint azzal, hogy a független, művelt és boldog Magyarország kiépítésének nagy munkájából tehetségünk szerint kivettük a magunk részét, ha a hazáért dobogó szívünk minden érzését, a magyar föld táplálta karjaink minden erejét visszaadjuk érzésben és munkában annak, kitől vettük azt, az édes anyaföldnek. Míg őseink a hadban voltak kiválóak, mi a munkában legyünk azok. Kitartó, fáradhatatlan szorgalommal munkálkodjunk hazánk felvirágzásán. Hisz egyedül vagyunk az egész föld kerekségén, reá vagyunk utalva, hogy ezt megtegyük. A nagyvilágtól elkülönítve úgy élünk, hogy még a porszemben is a magunk verejtéke növeli a termő erőt, annál féltőbb szívdobogással ragaszkodjunk e földhöz, ahhoz a földhöz, amely a mienk, ahhoz a hazához, amelyen kíyül nincsen számunkra hely. A szenvedés és öröm, küzdelem és csüggedés napjaiban azonban gondoljunk örömmel március 15-ikére mely napon nemcsak újjászületésünk emlékét ünnepeljük, hanem annak az igazságnak megvalósulását, hogy egy életerős nemzet előtt, ha tagjai között összetartás van... ha társadalmi osztályai az önzetlenség magaslatára tudnak emelkedni, nyitva az út a halhatatlanságra. A kananita nő hite. Irta : Szabó István. Máté XV 28. „Akkor felelvén Jézus monda néki: „Oh asszony, nagy a te hited 1 legyen a te kívánságod szerint.4 „Oh asszony, nagy a te hited!“ Szép, elismerő szavak I A beteg gyermeke életéért remegő kananita asz- szony előtt, aki esdekelve tekint fel Krisztushoz a föld porából, a boldogság tündérpalotájának kapui nyílnak meg e jézusi igék hallatára. Érzi, hogy előhírnökei ezek annak a felemelő örömhírnek: „.. . legyen a te kívánságod szerint “ „Óh asszony, nagy a te hited 1“ A hit volt az a fundamentum, amelyre Krisztus Isten országát felépíté az emberi szivekben, azért a hitnek életre keltését, ápolását, megerősítését tekintette főfeladatának mindenkor. És ezt a dicső hivatását Isten szent igéjének hirdetése által tölté be. Csodatettekkel is ébresztett hitet, nem egyszer, nagyon sokszor. Mindjárt a kánai menyegzőn véghezvitt első csodatételének leírása végén ezt olvassuk : „és hívének ő benne az ö tanítványai“ (Ján. II u.); az öt ezer ember megelégítésekor a hit eme szavakban ölt testet a nép ajakán: „Bizony, ez ama próféta, aki eljövendő vala e világra“ (Ján. VI u.)
