Harangszó, 1913-1914
1914-02-08 / 16. szám
126. HARANGSZÓ. 1914. február 8 Mariska hangosai! telzokogott: — Nem, nem hagylak meghalni! Még élned kell! Óh Istenem, könyörülj rajtam. Odaomlott az ágyra. Átkarolta a beteget s úgy zokogta ki lelke minden fájdalmát és keservét. Aztán ösz- szekulcsolta kezét a betegével s megtörtén mondta: — Imádkozzunk, édes János, imádkozzunk 1 Jó az Isten, jót ád 1 Ő velünk van és megsegít, ha hittel fordulunk hozzá. A beteg szinte átszellemülten re- begte: — Igen. Imádkozzunk... * Kora reggel az orvos kopogtatott be. Nagyot nézett, amikor Mariskát a volt férje ágya mellett találta. De nem szólt semmit. A beteghez lépett és azt vizsgálta meg. A vizsgálat után csodálkozva csapta össze a kezeit. — Itt csoda történt! Tegnap este már azt hittem, nem éri meg a reggelt. Most meg úgy tapasztalom, hogy túl van a veszélyen. Életben marad. A beteg ezt önnek köszönheti, asz- szonyom! Mariska szívét e szavakra valami kimondhatatlan meleg érzés töltötte el. Boldogságában sírva fakadt. A hála örömkönnyei omlottak végig az arcán. Benső áhítattal tekintett fel az égre s ajkai hálatelten dicsőítették az egek Istenét. — Mienk a hálaI Istené a dicsőség! ő tette e csodát. Áldva legyen az ő szent neve most és mindörökké! A beteg, akiről e percben hirtelen meg is feledkeztek, hálatelten kulcsolta össze a kezeit. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát és szíve teljességéből rebegte a hála, a köszönet végső szavát: — Ámen. * A beteg csakugyan felépült. És újra megvolt a kézfogó. A falubeliek most azt mondották. — Megérdemlik a boldogságukat. Az esküvőn tömve volt a templom. Még az utcán is állottak. Ott volt a gyülekezet apraja, nagyja, az egész falu. Az öreg tisztelendő újra összeadta őket. Gyönyörű beszédet mondott. Az eltévelyedett, de megtért bárányról beszélt. És arról, hogy mily csodálatosak az Isten útjai. Amikor sújt, amikor büntet, akkor is a javunkat akarja. Mert a föld gyönyöi űségeitől megmételyezett szív csak a nyomorúság bánatában, csak a betegség ke- resztségében igazul meg. A betegség súlyos bilincsei között törik meg csak igazán a kemény, a büszke szív és csak a nyomorúságok tengerében tisztul meg igazán minden földi salaktól. És ez a megtörött szív, amidőn érezni kezdi magán a halál fagyos lehelletét, már megremeg és kétségbeesetten kiált fel segítségért ahhoz az Istenhez, akit azelőtt nem ismert, akit azelőtt megtagadott. És az Isten kegyelmes, jósága végeden. íme, megmutatta ezt most is. összevezérelte újra azokat a szíveket, amiket a földi gonoszság szétűzött. Óh legyen e frigykötésen áldás és békeség! A beszéd könnyeket csalt a szemekbe. De könnyes lett a jó lelkipásztor szeme is. Ötét is úgy meghatotta Istennek e csodás kegyelme, hogy nem tudott magán uralkodni. Sírása összefolyt a gyülekezet zokogásával. A nyáj együtt zokogott a pásztorral. Hiszen oly szép, oly ritka, oly megható, valami oly csodás volt ez a másodszori esküvő! És megtörtént vele is az, amit sohase hitt volna. Áldásra emelte fel a kezeit. Felhangzott az áldás szava, de hirtelen vége szakadt. A hangja elcsuklott. Könnyes szemei előtt összefolyt a világ. Szíve csordultig telt az öröm boldogságával s könnyein át csak ennyit bírt mondani: — Legyetek áldottak! Legyetek boldogok! És a gyülekezet boldog meghatottsággal rebegte utána: — Legyetek áldottak! Legyetek boldogok! A harangokról. Irta : Baldauf Gusztáv. (Folytatás.) A temetéseknél a harangozás általánosan bevett gyakorlat, úgyszintén a kiharangoztatás szokása is. A ki- harangoztatás jelentősége abban rejlik, hogy ez által szerezzen tudomást a hívek nyája egy tagjának az élők sorából távozásáról. Hogy pedig megtudják mily korbeli ember költözött el a földi létről, a harangokkal, — ott ahol több is van — jelzik ezt: kis gyermek halálakor, kis halottnál először valamely kis harangot szólaltatnak meg. öreg halottnál a nagy harangot, középkorúnál, valamely középnagyságú haranggal kezdik a harangozást. A temetéseknél minden harangot megszokták huzatni. A tolnamegyei Györkönyben nagy halott temetésekor a harang szívét bőr burkolattal vonják be, ez a hang ércességét elfogja, zúgása tompább lesz, ami által emeli a gyász komorságát, mélyíti a szívek részvétét. Olaszország némely helységében temetések alkalmával, a harang szívét a harangnak csak egyik oldalára verik, azaz csak kongatnak lassú, egyenletes tempóban, ez is a gyász mélységének jelzésére történik. Miután a harangokat, vagy gyülekezeti közpénzből, vagy gyűjtésből szerzett összegeken veszik, esetleg valamely jóltevő ajándékozza, határozottan keresztyénietlennek kell tartani azt az eljárást, amikor egyikmásik gyülekezetben csak azon halottak fölött harangoznak, akiknek hátra- maradottai ezért külön fizetnek. A harang az egyház és nem egyes kiváltságosok tulajdona, — kisérje el utolsó útján — ne csak a gazdagot, hanem az utolsó koldust is. Küllöldön több helyen megtagadják a harangoztatást azon halottaktól, akik öngyilkosok lettek, vagy akik másokat gyilkolva, halálra ítéltettek. A nagyobb bűnösök fölötti harangozást annyiban is korlátozzák, hogy pl. csak feleutig harangoznak felette, vagy pedig csak egy haranggal. Igen régi szokás a reggeli, déli és esti harangozás is. Legrégibb keletű az esti harangszó. Ez visszanyúlik a XI. századig. Jelentősége abban állott, hogy mindenkit vigyázatra intsen, mielőtt pihenőre tér; vigyázzanak a tűzre, senki előbb nyugalomra ne térjen, mig a tüzet el nem oltotta, vigyázzon, minden betakarítva elzárva hozzáférhetetlen legyen az éj sötétjében közeledő tolvajok előtt. Később összeköttetésbe hozták Jézus anyjának, Máriának tiszteletével, amiből kifolyólag ilyenkor az „A ve Máriát“ (üdvözlégy Máriát) imádkozzék, innen ered az esti harangozásnak ez az elnevezése is: „Ave“ harangozás. A reggeli, vagy inkább hajnali harangozás szintén igen régi eredetű. Kezdetben az volt célja a korai harangozásnak, hogy fölkeltse a kolostor lakóit és hívja őket reggeli misére. Később a XII-dik századtól fogva azt a jelentőseget nyerte ez a harangozás, hogy a hívek imádkozzanak Jézushoz, kinek a korai hajnali órákban történt föltámadása a halaiból. Manapság inkább annak veszik a hajnali harangozást, hogy
