Harangszó, 1913-1914

1914-02-08 / 16. szám

figyelmeztessenek az emberek a pihenésből fölkelésre és fogjanak Isten nevében a munkához, — az estit, hogy hagyják abba a dolgot és térjenek imával pihenőre, — a déli harangozás azt jelzi, hogy 12 óra van, letellett a munkaidő első fele.

A déli harangozás egyébként III. Calliztus pápának 1445-ben kiadott rendeletén alapul. Ez a pápa elrendelte, hogy déli 12 órakor az egész világon harangozzanak a török veszedelem ellen; amikor hallják a hívek a déli harangok szavát, imádkozzék mindenki, hogy oltalmazza Isten a keresztyénséget a töröktől. Másfelől III. Miklós pápa (aki 1277— 125 0. pápáskodott) már előbb elrendelte, hogy napjában egyszer harangozzanak imára a békéért.

Igen régi keletű a „halál“- vagy „lélek-harang“ használata is. Eredetét onnan veszi, hogy jámbor haldoklók ezzel akarták az emberek tudomására hozni, hogy haláltusájukat vívják és e harang szava által is kéri őket lelkűkért való imádkozásra, hogy boldogan múljanak ki. Ez a szokás vissza nyúlik a VIII-ik századig. Amikor a fuldai apát Stum 799 halálának közeledtét érezte, minden harangot meghuzatott, hogy klastromtérsai imádkozzanak érette. A népbatona szerint a lélekharang hangjával száll égbe az elköltözött lélek. (Folytatjuk.)

1914. február 8

Ami erősebb az embernél.

Elbeszélés. Irta: Kapi Béla.

Tizenegyedik fejezet.

Nehéz gondolatok. Megnyugvás.

Néhány nap múlva imádkozásra fújtak az udvaron. Kinyíltak a cellaajtók s a sápadt arcú rabok szomorú, sötét életére rávilágított szent vasárnap boldogsága. Végigmentek a nagy épület mellett s jobbra kanyarodtak. Oldalt mindenfelé szuro- nyos őrök tartottak velük lépést. Bal felé, a bolthajtásos magaslaton épp úgy, mint a magas falak mellett, őrök lépése kopogott. Egy emeletes épületbe mentek s nagy terembe helyezkedtek el. Az egyszerű oltár felett az oltárkép: a tékozló fiú hazaérkezése. A terem szögeletjein s 3z ajtó mellett elhelyezkednek az őrök, azután kezdetét veszi az isten- tisztelet.

Bűnbánati ének után a lelkész kezd prédikálni. Ő is a tékozló fiú- j ról beszél. I

HARANGSZÖ

Elment, otthagyta régi hajlékát s új utakon idegen világot keresett magának. Olyan messze került otthonról, hogy az apja minden intését letörölte róla a nagy távolság. Nem is gondolt haza. Szétszórta magával hozott kincseit: erényt, becsületet, jóhirnevet, vallásosságot, istenfeleimet, önbecsülést. És mikor utolsó kincsét is elveszítette, akkor látta, hogy az állatok közé sülyedt.

Mit tegyen ?... Itt nem maradhat. Nem lehet, ezt nem bírja ki. Embernek teremtette Isten s ő ember akar maradni. Itt nem maradhat, mert bűnben nem élhet az igazi ember. Vissza kell mennie. Büszkesége fel- lázong : hogyan menne ? . .. Megalázva, meggyalázva, koldus-szegényre kifosztva, hogyan menne ?... Elindul, meg-megáll, visszalépne egyet, — mert jaj annak, kinek lába bűnös úton járt egykoron, — de a lelkében újra megszólal egy hang : haza megyek, haza.

De mit is akar otthon ? Hiszen semmitse követelhet?... Hiszen már mindenét megkapta s mindenét elté- kozolta ? . . . És ekkor eszébe jut, hogy ha nincsen is joga követelni, kérni akkor is kérhet s gyermekszíve megbánását akkor is odaviheti édesatyja ölébe. Elmegy azért, megmondja : vétkeztem az ég ellen s te ellened! . . . Ez az egy reménység maradt meg számára: az apai szív megbocsátó szeretetébe helyezett hit.

És megérkezett és nem csalódott. A régi otthon kapuja kitárva s őt az út közepén várja a szeretet atyja. Nem veti szemére száz tékozló bűnét, karjaiba zárja, magához öleli, könnyét telcsókolja.

Amint a lelkész prédikált, szava élesebb lett. Mennydörgő szó reszkette a terem levegőjét s a szív sebesebben vert a durva daróc alatt.

Vessetek számot. Mennyitek maradt az égből hozott kincsekből ? Erény, becsület, jellem, istenfélelem hova lettek ? Miért döntöttétek romba a régi oltárokat, miért állítottatok a bűnben új bálványt magatoknak ? Mindegyik gondolja el a maga bűnét és üssön mellére : vissza kell térnem az én atyámhoz.

De azután elcsöndesedik hangja s szelíd biztatás csendül ajakán. — Testvéreim, térjetek vissza az Istenhez. Csak ez adhat megnyugvást. A földi igazságszolgáltatás büntet, de ne féljetek, Isten megbocsát. Kegyelmébe fogad titeket is, új élethez új erőt

ad. Térjetek őhozzá. Induljatok el a bűnbánat útján még ma, s higyjétek,

127.

hogy az Isten szeretete nagyobb, mint az emberek bűnössége. A meny- nyek kapujában áll s szeretettel várja megtérő gyermekeit. Titeket is haza vár I. ..

Mikor ének után hosszú, csöndes sorban visszatértek cellájukba, egyikmásik szemében könny csillogott. És ez a fényes csöpp azt mondta: visz- szatérek az én atyámhoz!.. .

Földes Gyurka szive körül egy kis melegséget érzett. Arra gondolt, hogy ha ezt a nagy büntetést nem is, de valami büntetést ő is megérdemelt, hiszen a pap is azt mondta, hogy nemcsak a fegyház lakóinak, hanem mindenkinek vissza kell térnie Istenhez.

Mikor később egyszer a lelkész ismét meglátogatta, egy kis újszövetséget hozott magával. Gyurka örömmel fogadta a könyvet, örült volna egy kis rongy füzetnek is, annyira vágyódott a nyomtatott betű után. Reggel ezzel a könyvvel ébredt s este ezzel a könyvvel búcsúzott el a naptól. Lassanként azonban a könyv hozzánőtt a leikéhez. Érezte, hogy ez több az egyszerű könyvnél, ez az Isten beszéde, az Isten ereje. Kínzó kétségei is szétfoszlottak. Az evangélium megvilágította az élet sötétségét s megmutatta a szenvedés értelmét. Most már nem zúgolódott annyit nehéz sorsa ellen, hanem azt mondta: ez is az Ur akarata s bizonyára üdvösségemre szolgál.

Néhány bibliai hely különösen megragadta figyelmét. Ezeket körmével, meg a könyv lapjainak behajtásával megjelölte s mindennap sokszor elolvasta. Péter apostol levelének egyik versét reggel, este könyv nélkül mondogatta: „ha szenvedtek is az igazságért, boldogok vagytok. Jobb, hogy jócsel<>kedeteitekért szenvedjetek, ha úgy akarja az Isten akaratja, mintsem rossz cselekedeteitekért." (I. lev. 3., 14-17.) Most már érezte, hogy neki nem szabad összeroskad- nia az ártatlan szenvedés súlya alatt, neki élnie kell, mert rá még nagy kötelességek várnak.

Egyik alkonyaikor sokat gondolkodott szomorú sorsáról. Azután haza gondolt övéire s Isten szeretetébe ajánlotta őket. Egyszerre csak újra gyermeknek érezte magát, s úgy hallotta, most kondult esthajnali imádságra falujának kis harangja. Letérdelt az ágya mellé, két kezébe fogta bibliáját s halkan mondani kezdte régi, gyermekkori énekét:

Hozzád szívem mélységedül

Sóhajtok fel Jézusom,