Harangszó, 1912-1913
1912-12-22 / 9. szám
HARANGSZÖ. 1912. december 22. 86. Ijedten rohan a bölcs újra utána, hogy vele együtt Megváltóját is el ne veszítse. De az óriási, szomju sivatagon, amerre útja vitte, újra megállítja egy kép. Egy anya, ki már halott s egy kis gyermek, ki szomjúságtól tikkadtan ott piliegett még mellette. Újra megesett a szíve, mert ilyent még nem látott. Az édes anyát eltemeti, a kis fiút megitatja, biztos emberek kezébe adja s rohan újra tovább a csillag után, mely már csak pislogott nyugat felől. így telt el körülbelül harminchárom esztendő. S a harmincharmadik év végén, mikor kopottan, aranyai nélkül már közel járt Jeruzsálemhez, egyszer — csakugyan kialudt a csillag. Ijedt vándorral találkozik az úton: „ Megölték az én Megváltómat 1 * — Sírva fakadt erre a bölcs... Hogyan ?... Hát hiába fáradt harminchárom esztendőn keresztül, nem láthatta meg az ő Megváltóját ? 1... S ő maga is oda állt a sirók közé: „Megölték az én Megváltómat ! “ Harmadnap azonban, mikor éppen sírva haza-felé akart indulni, az olajfák alatt egy kéz érinti meg: — Miért sírsz, barátom ? — Mert hiába fáradtam harminc- három esztendeig, nem láthattam az én Megváltómat. — De, jó barátom, te az úton egy kis gyermeknek enni adtál ? 1 — Adtam, Uram, mert nagyon éhes volt... Megesett a szivem rajta. — Én voltam, látod, az a kis gyerek... Aztán egy sebesült vándort is felüdítettél, barátom?! Óh, igen Uram, mert nagyon megsajnáltam. — Édes barátom, hiszen Én voltam az a vándor!... Aztán egy kis gyermeknek inni adtál, egy rabot kiszabadítottál: — Én voltam az a rab... Én voltam az a kis gyerek! Nem folytatom tovább... Örömet szerezzetek ezen a napon: Krisztusnak adtok örömet 1 Egy édes szót adjatok legalább barátaitoknak:' akkor is Krisztussal találkoztok. Családok jutnak eszembe, ahol nem láttam örömet... Ha szóltak egymáshoz, dúrva volt a szív. S az a nagy-nagy szeretetlenség kiült a fanyar arcokra, hogy idegenek is lássák. Ott bizonyosan nem találkoztak Krisztussal. Szeretném ma mindenkitől megkérdezni: „Atyámfia, tenálad is így van?.. Mit csinálsz?.. Hát jobb neked így ?“... És ismét láttam családot, ahol a nyomorúság tette sápadttá az arcokat. Erő nincs a betegség miatt, nincs munka az erőtlenség miatt és nincs pénz — nincs pénz, mert munka nincs, mert erő sincs... Szeretnék tőled kérdezni valamit, a Krisztus nevében: „Befogadtad-e az erőtelent ?... Adtál-e neki enni?... Felruháztad-e?... S ha könyörültél rajta, ugy-e érezted, hogy te most gyönyörű munkát végeztél?...“ Ne mondd, hogy nem jutnak könyörü- letessegre filléreid! Hiszen mennyi haszontalanságra van neked pénzed! Vannak emberek, akik pénzért ho- mályosítják el agyukat akik könnyelműen eltékozolják gyermekeik pénzét. Vájjon nem érzed, hogy ez a nap fillért kér tőled a könyörületesség oltárára ?... Láttam családokat, ahol nincsen öröm, mert nem él közöttük a Krisztus. Nincsen békesség, egymást megértés. Ha láttál ilyeneket, megmondtad-e nekik, hogy a Krisztus meg mindig helyreállíthatja közöttük a szeretetet. Megmondtad-e, hogy bocsássanak meg egymásnak feltétlenül és minden fen- tartás nélkül fogadják el a Krisztus felemelő kezét 1 ? De nézzünk egy pillanatra magunkba is és ismerjük el, hogy a mi lelkiismeretünknek is vannak álutai, ahová nem engedjük be a karácsonyt... Tedd a kezedet a szívedre és valld be, hogy sok rejtett érzésedet, mozdulatodat nem hatja át a karácsonyi öröm. Csak kérdezd meg: nincs-e sok csúnya önzéssel tele a szíved ? Megértem-e, hogy kik a boldogok ? — Tudok-e jóval fizetni ?... — Hiszem-e gyermekszívvel, hogy ... „aki a mezők liliomát“ ... ? — Hiszem-e, hogy mustármag a jó bennem, de terebéllyé növekedhetik ? S madarak fészkelnek ága között. Tudom-e, hogy fölemel engem, ha kézen fogom a nyomorultat ?... Ezt mindenki megérti, aki szerzett már örömet másnak. S könnyet sírhat, akit még nem emelt fel ilyen érzés. Mert nagyon szerencsétlen; mert nagyon boldogtalan, mert nem érezte még az élet legszebb örömét... Tudod-e már, mit hozott neked a Krisztus ? Óh, tanuljatok meg örülni mindnyájan. Sorakozzatok a napkeleti bölcsek mellé I És adjátok oda legtisztább érzéseiteket 1 Aranyat, tömjént: — emberszere- tetet I K G. A karácsonyi vándor. I Irta : N. Szombatli Ernő. Este van. A hold bágyadtan tekint alá a hófedte vidékre, amely oly kietlen, oly néma a fehér takaró alatt. Az elhagyott országúton egy magános alak törtet előre. Fázékonyan húzódik össze a rossz gúnyában, amely kopott, szakadozott, rongyos. Bizony a hideg kegyetlenül megcsíp- kedi a benne mozgót, aki talán azért is siet oly nagyon, hogy valami meleget gyűjthessen magának. Egyszer csak harang szava csendül végig a vidéken. A csillagos időben, a fagyos hidegben élesen hangzik a szava. A vándor igazít egyet a kabátján. — Úgy látszik, közel van már az egyik falu 1 Félóra múlva beért. És csodálkozva nézett a házakra. Minden ablak világos volt. Az egyiknél megállóit. Vidám gyermekzaj hallatszott oda be. Rálehelt néhányszor a fagyos ablakra. S ekkor meglátta az égő, ragyogó karácsonyfát. Bámulva állt ott néhány percig. Aztán félrefordult. — No, engem is éppen karácsonyra visz haza az ördög 1 Hát menjünk! Gyí te fakó, gyí te szürke ? Százzal otthagyta a világos ablakot. Útjában gyermek-csoportokkal találkozott. Kikerülte őket. Itt is, ott is felhangzott a dicsőítő ének. . Csak annál gyorsabban szedte maga után a lábait. De azért azt nem tudta megakadályozni, hogy a fülébe ne csengjen a gyermeksereg fel-felcsendülő énekszava :. — Krisztus Urunknak áldott születésén . . . Már messze kinn járt a faluból, de még oda is elhangzott egy-egy töredéke az éneknek. Megállt. Hallgatódzott. Szerette volna kivenni az éneket. De csak egyes hangok jutottak el már a fülébe. De még az is oly jól esett. A szíve egyszerre megtelt valami édes melegséggel. Kettőzött lépésekkel mérte már az utat. Ropogott, csikorgott lábai alatt a fagyos hó. Meg-megcsúszott a nagy igyekezetben. De nem törődött vele. Csak előre! Még vagy négy órai ut állott előtte a szomszéd faluig. Oda igyekezett. A szülei házhoz. Ahonnan
