Harangszó, 1912-1913

1912-12-22 / 9. szám

1912. december 22

HARANGSZÓ

kiverték, mint a bitang kutyát. Azaz, hogy nem verték, mert maga menekült el onnan. Az apa elől. Akire kezet emelt vakságában. Az meg fegyvert fogott. Az ilyenekben nem értette a tréfát. Hát menekült. Ennek már öt éve. Azóta sok mindent megpróbált. Volt cseléd, béres s a jó Isten tudja még, mi minden 1 És sehol sem volt maradása. A lélek üldözte. Az apa haragos szeme kísérte mindenütt. Hát járt-kelt faluról-falura. Bolyongott erdőn, mezőn, vidékről- vidékre. S íme, most hazatart. Lélekben megtörve, testben félig betegen. Hogy bocsánatot kérjen, hogy kezet csókoljon. Éppen karácsony estéje van. Talán az ő számára is hoz valamit az Üdvözítő . . .

*

Solt Istvánék háza is világos. Együtt van a család. Az öregek, a veje, a leánya. Örömmel fogadják ők is a kis Jézuska születését. A gyermekek víg zajongással, csillogó szemekkel veszik körül a ragyogó karácsonyfát. Ezek Solt István unokái, leányának a gyermekei.

Részt vesz az örömben Solt István, meg a felesége is. S hogy a gyermekek elmerülnek játékaikba s csendesebb lesz a szoba, előveszi a kapcsos bibliát. Felüti az Úr születésének a történetét s fenhangon kezd az olvasásba. A többiek csendes áhítattal hallgatják . . .

A történetnek vége volt.

Solt Istvánnak hangos sóhaj szakadt fel a kebléből. A szeme homályos lett. Becsukta könyvét. Az övéire nézett. S csodálatos, mindegyiknek a szemében ott ragyogott egy könnycsepp. Az öröm könnye ? Vagy a titkos bánaté ? Ki tudja I *

Elcsendesedett a ház.

A kicsinyek elfáradtak, lepihentek. A többiek is nyugvóra tértek. Kialudtak a karácsonyfa gyertyái, sötét lett a szoba.

De Solt István nem tudott aludni. Valami különös előérzet vett rajta erőt. Mintha még ma történnie kellene valaminek. Várt, remélt, de hogy mit, maga sem tudta. A gondolatok egymást kergették agyában. Nyugtalanul hánykolódott ágyában. Időnk'nt felfelült s lélekzetét is visszafojtva figyelt kifelé. De odakinn minden csendes volt.

Úgy éjféltáján egy alak vetette át magát a keritésen. Hogy ki volt, nem lehetett kivenni, mert a hold már lehanyatlott s csak a csillagok fénye, meg a hó fehérsége világított.

A kutya dühös ugatással támadt a jövevényre.

De nyomban el is hallgatott s jókedvűen, örömmel kezde t az ismeretlen előtt ugrálni.

Solt István még ébren volt. Az ugatást hallotta. Felült az ágyban s figyelni kezdett.

Hallotta, hogy a kutya alig egy-két ugatás után elhallgatott. És úgy rémlett előtte, mintha a kutya jó kedvvel nyihogna, meg mintha valaki csittítgatná.

Szemeit a félig világos ablakra szegezte. Mintha árnyat látna ott 1 De már erre felkelt az ágyból. Magára kapta a subáját s kiszólt az ablakon.

— Ki van ott kinn ?

Az árnyék mintha tovább húzódott volna.

A hangra a többiek is felriadtak.

Solt István másodszor is kiszólt.

— Ki az, akit a kutyám nem ugat ?

Az ablak alól nesz hallatszott. S

valaki csendesen megszólalt.

— Én vagyok.

Soltné hangosan sikoltott fel.

— A fiam ? A fiam 1

Egyszeribe világos lett a szoba.

Solt is ráismert a hangra s bár a

szíve majd kiugrott örömében a helyéből, mégis keményen tartotta magát.

— Mit akar ott kinn az az „én“ ?

Kívülről panaszos hang hallatszott.

— Édesapám kezét akarom megcsókolni. Bemehetek édes szülém ?

A bennlevők sírva fakadtak. Soltnak is sírás fojtogatta a torkát. Reszkető hangon szólt ki a fiának.

— Gyere be édes fiam I

A fiú belépett. Az eltévelyedett megtért. Az elveszett megtaláltatott.

Újból kigyulladtak a karácsonyfa gyertyái. Újból körülülték az asztalt, Mesélt a fiú sokat, sokat. És bár szomorú, fájdalmas dolgokat mondott, a végén mégis tele lett a szívük édes, boldogító örömmel.

Aztán nyugvóra tértek. És mindnyájan azzal a boldogító hittel és érzéssel aludtak el, hogy számukra a Megváltó születése csak most lett boldogító valósággá...

Fohászok.

(Karácsonykor.)

I.

(Lukács evang. 2, 2—14. vers.)

Felséges Isten, irgalom Kifogyhatatlan kútfeje 1 Vágyó szivünk e nagy napon Hálával, hittel van tele.

Hivő szívvel esedezünk,

Miként egykor a pásztorok :

Éjjel van itt, — sötét egünk, Lelkünk remeg, fél, háborog.

Jövel, jövel, — óh könyörülj Az itt sóvárgó lelkeken: Dicsőségeddel végy körül,

Ne hagyj sötétbe’, hidegen!

Te nyisd meg áldott ajakad; Hirdesd nekünk: ne féljetek ! Múlik az éj, hajnal hasad : —

A Megváltó megszületett!

Ámen.

11.

(Lukács evang. 2, 15—20. vers.)

Atyánk! — Itt állunk útra készen, Lelkűnknek szárnya, ím’, kibontva van, S oda vágy, hol öröme lészen —

Oh, mert magában itt boldogtalan!

S örömet és boldogságot ki ad,

Mint a Te áldott, egyszülött Fiad!

Óh szólj, Uram, hogy útra keljünk,

S akit szíved minékünk szánt, adott: Találja meg majd vágyó lelkünk, Vivén eléje szent alázatot;

S találjon benne égi örömet, Amelynek vége nincs, amely örök!

Ámen. Petrovics Pál.

_______ G7.

K

arácsony este.

— Négy képben. —

Irta: Fenyves Kde.

I. A palotában.

Ragyogó fényben úszik a nagyvárosi palota, lépcsőházának nagy, szárnyas üvegajtaján kellemes melegség árad ki a fagyos éjszakába. A didergő gyalogjárók csak egy pillanatra is megállanak s ha nyílik az ajtó kíváncsian irigy tekintettel néznek be a tágas márványcsarnokba.

Hintók, gépkocsik robognak elő s a nagy prémes bundába öltözött portás udvariasan tárja ki a belépő urak és úrnők előtt a könnyen libegő szárnyas ajtót.

A belépők mindegyike maga hozza hóna alatt a kisebb, nagyobb csomagokat, dobozokat. Közben fürge lábú hordárok cipelnek nagyobb ládákat és sietnek fel a süppedő szőnyegekkel borított lépcsőkön.

Karácsony este van. Nagy a sürgés, forgás. Fent a cifra termekben inasok és komornák serege szaladgál. A legnagyobb teremben a mennyezetig nyúló hatalmas fenyőfát díszítik. Maga az úrnő rendelkezik, osztja a parancsokat, idegesen, kényeskedő türelmetlenséggel igazgat, javít egyet- mást az ügyetlen szolganép munkáján. Hajladoznak a fa ágai a töméntelen