Harangszó, 1912-1913
1912-12-15 / 8. szám
60. HARANGSZŐ. 1912. december 15. ajkainkra venni azt a nevet: „amelyen kívül az ég alatt e földön nem adatott más név, mely által kellene fnegtartatnunk ?“ Nem kellene-e még a köszöntésben is mindörökké dicsérni azt az Úr Jézus Krisztust, aki ártatlan vérének hullásával a mi bűneinket eltörölte ? Bizonyára ez volna a legszebb, a keresztyén embernek legkedveltebb köszöntési módja, ha nem volna oly szomorúan véres története. Evang. híveink közül nagyon sokan talán nem is tudják ezen katholikus izü köszöntés történetét és csupán csak azért nem rokonszenveznek vele, mert azok használják, akik hit dolgában nem tartoznak velünk egy nyájhoz. Elmondom ennek a köszöntésnek szomorú történeti okát. A franciac szági protestánsok rohamos szaporodása megdöbbentette az ottani katholikusok főembereit, nemkülönben a kiskorú királynak anyját is. Eme félelmükben elhatározták a protestánsok kiirtását. Maga a király IX. Károly kiáltotta mikor a protestánsok vezérére nyílt utcán rálőttek: „haljon meg, de nem csak ő, hanem minden protestáns is, hogy ne legyen kitől tartanunk" ! A gonosz gondolatot követte a még gonoszabb tett! A lrancia protestánsok, — Hugenották — kiirtására választott határidő 1572 augusztus hó 24 és 25-ike közti éjjelre, az u. n. Bertalan éjjelre, kitűzetett. A jelt a vakbuzgó polgárságnak az öldöklésre harangszóval adták meg a legmagasabb helyről, a királyi palota tornyából. A legmagasabb kegyetlenséggel folyt a borzalmat keltő mészárlás. Csendes álmukban lepték meg őseinket katholikus testvéreik nemcsak Párisban, de az egész országban és 30 napon át folyt az irtás, nem kiméivé ártatlan csecsemőket gyenge nőket védtelen aggokat. Történeti adatok szerint 30—100 ezerre rúgott a meggyilkolt protestánsok száma. XIII. Gergely pápa, a francia király és nemesség által rendezett eme vér-mennyekző hírére, Rómában meghúzatta az összes harangokat s a templomokban ismeretes hálaéneküket énekeltette: „Téged Úr Isten dicsérünk“ I De hogy a későbbi katholikus nemzedék se felejtse el, hogy miként bántak őseik prot. testvéreikkel, eme véres nap emlékére elrendelte, hogy ezután így köszöntsék egymást „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus“ I s a I köszöntöttek így viszonozzák: „Mindörökké* ! íme itt van ennek a köszöntésnek protestáns elődeink ártatlan vérével megirt szomorú története! Ezért nem használhatjuk mi protestánsok ezt a köszöntést és ezért ébreszt bennünk annak hallása keserű emlékeket. Őszi tájon. Lehullanak a levelek, Kopár lesz a tájék. Minek is már hideg ősszel A dús lombos árnyék ? Néma lett a magas erdő Elsárguló alja. Minek is a madárének, * Ha senkise hallja? Hideg szél a gond, a bánat, Megsínyli a lélek, őszre fordul, lombját veszti, Kopár lesz az élet. Hamvas József Vége a csodának. Jó húsz évvel ezelőtt történt. Szomszédunk Józsi fia a falutól órajárásnyira eső tarlójukon őrizte két tehenüket. Esős, borongós augusztusi nap volt. Közel hozzá nem volt egy lélek sem s délre járván az idő, már haza akart hajtani a gyerek, midőn észreveszi, hogy a közeli erdőből, gyors léptekkel, feléje tart valaki. Az előtte levő kukoricától nem látta tisztán az idegent, csak midőn egészen odaért, akkor bámult el, mert egy óriás volt az s öltözete egy rongyos kabát. Futott volna amerre látott, de lábai gyökeret vertek a nagy félelemtől s elkezdett hangosan sírni. — Ne sirj fiam — szólt az idegen — nem bántlak én téged, adj inkább gyújtót nekem. A gyermeknél — kukoricasütés ideje lévén — éppen volt néhány szál gyújtó s messziről dobta a borzasztó külsejű ember felé. Az fölszedte a nedves tarlóról s így szólt: — Mondd meg édes fiam apádnak, hogy láttad a Megváltót; most megyek Sümegre, onnan meg a meny- nyekbe. A gyermek a félelemtől s csudá- lattól szinte megdermedve bámult a „Megváltó* után, ki óriási léptekkel sietett a másik oldalon levő erdő felé. Amint az idegen távolodott tőle, kezdte hinni, hogy csakugyan Jézus jelent meg előtte. Hallott ő már csodás dolgokról, igaz ugyan, hogy az egy sem „eretnekkel* történt meg. Amily mértékben múlt félelme, olyan mértékben, vagy még jobban nőtt öröme a felett, hogy vele ilyen különös esemény esett meg s mire teheneit gyorsan hajtva, a faluba ért, már nem birt örömével. Kitört belőle s újságolta mindenkinek hogy látta Jézust s elmondá, amit attól hallott. Eleinte azt gondolták az emberek, hogy megbolondult a gyerek. De mivel az törhetetlen hittel s szinte átszellemült arccal beszélte látomását, kezdték komolyan hinni, — hogy csakugyan láthatta á gyerek a csodát. A hír villámgyorsan terjedt el nemcsak a községben, hanem a környéken is, természetesen mindenki tett hozzá valamit Jöttek aztán közelről, távolból az ájtatos hívek meglátni a szerencsés gyermeket s kérték, mutatná meg a helyet, hol a csodát látta s ki tudja, hova fejlődött volna a dolog, ha egy váratlan körülmény le nem leplezi az egész csodát. Néhány hét múlva bevetődött a faluba az erdőkerülő s hallván a nagy újságot, rögtön gyanút fogott. Elbeszéltette magának a dolgot s jóizüt nevetve rajta, elmondta, hogy ezzel a „Megváltó“-val ő is találkozott, nem ment az se Sümegre, se a mennyekbe, hanem ott maradt az erdőben, hol a gyermektől kapott gyújtóval nagy tűzet rakott s javában sütötte a kukoricát, midőn ráakadt a két gubacspásztorral. Nekik is bemutatkozott s elmondta, hogy ő a Krisztus. Ők persze egyszerre tudták, hogy őrülttel van dolguk. Mivel pedig a kerülő puskáját mindenáron el akarta venni, megkötözték s bekísérték a közeli városba. És ugyancsak okosan tették, mert csakhamar kiderült, hogy a szegény szerencsétlen az ottani tébolydából szökött meg. így azután vége volt a csodának. A gyermekből nem lett szent s a rozstarlóból nem lett búcsujáróhely. De hány helyen hiányzik az az „erdőkerülő“, ki megmondja a babonás hiszékenyeknek: „nem úgy van az atyámfiai, balgatagul mindent elhisztek s nem méritek az emberek babonás-beszédét az örökkévaló Is-
