Harangszó, 1912-1913
1912-12-15 / 8. szám
1912. december 15. HARANGSZÓ. 59. oly kőszikla volt számára, amely tanulóévei minden gyötrelmeit elfeledtette vele és amely utoljára odavezette, hogy Isten szolgájává legyen. De nem elégedett meg hazai tanulmányokkal. Ki akart menni Németországba, hogy világot lásson és még többet tanuljon. Munkáját áldás kísérte, szorgalmának meg lett a jutalma. * # * Vértessy földesurék mély gyászban vannak. Alig egy hete helyezték örök nyugalomra a családfőt anélkül, hogy a haldokló utolsó kívánságát teljesíthették volna és a család utolsó reményét Dezsőt Párisból a nagy világvárosból hazahívhatták volna. Még a haldokló apa utolsó szavai sem hatották meg a züllésnek indult fiút. Eleinte a középiskolában együtt haladt Tallér Pistával. Később azonban mindig rosszabb és rosszabb társaságokba keveredett. Sok szégyent hozott a családra. Tudta ezt a falu egyszerű népe is és székében azt suttogták: „Nincs Isten áldása e fiúnl“ És úgy is volt. Az egész vagyont elhérdálta, úgyhogy kénytelen volt külföldre menekülni. Ott folytatta előbbi életét. Éppen most. a temetés napján érkezik róla egy szomorú hír. Az özvegy és Esztike azt olvassák az újságban, hogy a párizsi hatóság egy előkelő magyar nemesi családból való ifjút, valami Vértessy Dezső nevűt, hamis kártyázás miatt letartóztatott. Az özvegy és leánya zokogva borultak egymás karjai közé. Siratják elvesztett egyetlen reményüket. * * * Delel. A nyári nap forrón, merőlegesen süt az ünnepi díszben álló közönségre. Ezelőtt három hónappal is így volt. Akkor mindenki az új papról beszélt. Mindenki örült neki. Milyen gyönyörű beszédet is mondott. Mily megható hangon üdvözölte oly rég nem látott ismerőseit, egykori játszópajtásait, szívevéreit. Róla beszélt akkor még özv. Vértessyné és leánya is, akik szintén résztvettek beköszöntőjén. És most ? Földesúrék százados fákkal körülvett kastélyát épen úgy betöltik az öröm hangjai, niint Tallérék egyszerű, fehérre meszelt házát. Örül velük az egész falu. Ma esküdtek örök hűséget egymásnak Vértessy Esztike és tiszteletes Tallér István. Soha szebb pár nem lépte ^ég át a templom küszöbét. Soha jobb szívek még nem találkoztak. Ezt suttogja az egész falu. Mert mindenki tudja, hogy Esztike, amióta szigorú ! atyja meghalt, a falu őriző angyala. A szegények mindennapos vendégei. Bánatát a szegényeken való segítés közben váltja örömre. Nem szégyelli kezét odaadni az egyszerű gazdaember fiának, mert szíve hozzávonzza. A szomszéd község lelkésze, aki összeadja őket rá is mutat beszédében : „Isten útjai kifürkészhetlenek, de mindig bölcsek. A Mindenható az ő útjain járókat sohasem hagyja el. Ti is, akik itt örök hűséget esküsztök egymásnak, sokat küzdöttetek, sokat szenvedtetek, de éppen a közös balsors hozott össze benneteket.“ # # * Tallér tiszteletes úrék már három boldog esztendőt töltöttek együtt. Családi örömüket a jó Isten édes kicsi gyermekekkel is meggazdagította. De akármilyen nagy volt is boldogságuk, Esztike arcán mindig valami leverő bánat borongott. Jól sejtette a férje, hogy mi gyötri bús lelkét. Egy viharos őszi éjjelen a szél hevesen zörgeti meg a papiak ablakát. önkénytelenül idegenszerű borza- dály fu'ja át a fiatal házasokat. Előbb még élénk csevegésük mintegy varázsütésre elhalt. Vészes elősejtelem ragadta meg szívüket. Hirtelen két hatalmas koppanás rázza meg az ablakot. Az utcán egy kis lámpás veti halvány sugarát az éjjeli őr feldúlt arcvonásaira. „Tiszteletes Uram! — szólal meg reszkető hangon — a Vértessy uradalom kertésze a park fái alatt egy véres holttestet talált. Kezében ezt a levelet szorongatta. Tiszteletes asz- szonvnak van címezve, gondoltam idehozzuk.“ A lelkész hirtelen átfutja a sorokat. „Megszöktem a párisi fegyház- ból. De nem mertem hozzátok menni. A szégyen kergetett a halálba! Bocsássatok meg nekem, talán Isten is megbocsát! — Dezső.“ Az útmenti fák kísértetiesen recsegnek ropognak a szélvész kegyetlen támadásai alatt. A papiakban két zokogó ember imádságra kulcsolja kezét s odafenn az égben egy buzgó imádság s egy bűnös lélek egyszerre zörgeti meg a kegyelem ajtaját. Sz. „Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus.“ Irta : Bandy Miklós nagybábonyi ev. lelkész. Köztudomású dolog, hogy az emberek ha egymással találkoznak, köszönnek egymásnak. A köszöntések legmegszokottabb formái ezek: „jó napot adjon Isten“, vagy „jó napot kívánok“, vagy „alázatos szolgája!“ Köztudomású dolog továbbá az is, hogy róm. kath. atyánkfiái: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus“ mondással szokták egymást köszönteni, de nemcsak hitrokonaikkal, hanem más vallásfelekezethez tartozókkal szemben is a köszöntésnek, az üdvözlésnek ezt a formáját használják. Az adandó felelet ezen köszöntésre ez: „Mindörökké“! A köszöntések különféle alakjai közül bizonyára azok a legszebbek, amelyekben a jóságos Istennek, vagy a Jézus Krisztusnak szent neve szerepel. A „jó napot adjon Isten“ mindenesetre szebb és jelentőségteljesebb köszöntés, mint a „jó napot kívánok“ vagy egyéb más, a társadalmi szokásokhoz alkalmazkodó üdvözlés, köszöntés. Miért ? Azért, mert aki köszönt bennünket, a jó napnak megadását annak bölcs akaratára bízza, akitől „alászáll minden jó adomány és tökéletes ajándék, mint a világosság Atyjától“, arra a jó Istenre hagyja kívánsága teljesülését, akit mi mindnyájan gyermeki bizodalommal nevezünk „Mi Atyánkénak! Igen helyesen figyelmeztette cselédjeit egy protestáns nagybirtokos, mikor így köszöntötték „jó napot kívánok“, „ne ti kívánjatok nekem jó napot, jó reggelt vagy jó estét, hanem kívánjátok, hogy mindezeket adja meg nekem az Isten az ő végeden kegyelméből“ 1 Ezen figyelmeztetéstől kezdve mindig igy köszöntek: „Jó napot adjon Isteni* Nézzük már most a köszöntésnek ezt a formáját: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus“, amelyet kizárólag csak a róm. katholikusok használnak, de amellyel szemben mi protestánsok oly nagy ellenszenvvel viseltetünk, sőt én magam is sohasem felelek erre a köszöntésre a „mindörökké“ szóval. Talán a köszöntés szépsége ellen van kifogásunk ? Ez nem lehet, mert szebb, magasztosabb, vallásosabb köszöntés nincsen mint ez: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus“ a ráadott szép felelettel együtt! ! ? Mert lehet-e annál lélekemelőbbet elképzelni, minthogy annak neve dicsértessék mindörökké, aki e világra jött, hogy az emberiségnek Tanítója, Megváltója és Üdvözítője legyen ? Nem kell-e annak szent nevét mindörökké dicsérni „aki egyedüli közbenjáró Isten és emberek között ?“ Nem kellene- e a köszöntésben is dicsérettel
