Harangszó, 1912-1913
1912-12-15 / 8. szám
58. HARANGSZÓ. 1912. december 15. bán“ is. Oh mert nem jön Ő mindenkor szeretetteljesen s barátságosan szelíd komolysággal; aki figyelmére nem méltatja az ő isteni irgalmasságát, aki könnyelműen és közönyösen bezárja füleit, aki újra meg újra ajtaja előtt hagyja állani és zörgetni, s nem nyitja ki azt neki, aki sohasem harcol komolyan a bűn ellen s nem lép férfias elhatározással az ő zászlaja alá, arra nézve eljöhet az a pillanat, amikor a nyájas Üdvözítő teljes isteni jelenségében jelen meg és így szól: „Ne tévelyeqjelek, Isten nem csúfoltatik meg!“ (Gál. 6, 7.), amikoron is érezni fogjak a megátalkodottak, hogy „rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni“ (Zsid. 10, 31.), mert neki van útja és módja, hogy a megkeményedett emberi szívet meghajlítsa, vagy ha máskép nem megy, megtörje. Igen! mert ő „az őrös és hatalmas Úr, az erős hadakozó Úr!“ Hajoljunk meg hát az ő isteni hatalma előtt és kérjük Őt, hogy térjen be hozzánk, de nem mint szigorú, büntető biró, hanem mint Megváltónk és Urunk, kit Gerhard Pallal, alázatos szivvel üdvözöljünk ajkinkon eme vallástétellel: „Nincs, nincs semmi, tégedet Mi lehozott volna, Csak a merő szeretet, Mellyel szánod vala E nyomorú világot Ezer ínségében, Adváp neki vígságot Búbánat helyébe.“ Oh jövel hát Uram! Mi kitárjuk előtted szívünk ajtaját s abban lakást készítünk számodra. Ne kerülj el bennünket s ne tekintsd méltatlanságunkat, hanem nézd egyedül jószándékunkat végtelen irgalmadból. Ámen. Dietrich után : Rédei Károly evang. lelkész. Maradj a becsület útján, Isten is megsegít. — Elbeszélés. — Hajnalodik. A nap első sugarait széthinti a község tiszta utcáira. A mély csendet, a természet hajnali áhítatát csak néha-néha zavarja meg egy-egy korai kocsizörgés, vagy a házőrző eb időnkénti ugatása. Csupán Tallér János hatökrös gazda házában nem látszanak minderről tudomást venni. Éjfél óta szakadatlanul füstöl a kémény. A gazda egész házanépével talpon van. Nagy nap van ma. Viszik Pistát a legidősebb fiút a városi nagy iskolába. Betöltötte immár a 12 évet s így vége a henye életnek. Tallér gazda nem olyan ember, aki gyerekei agyát begyepesedni hagyná. A Pista különben is éleseszü gyerek. Hatha tanító, nótárius, szolgabiró avagy talán még* tiszteletes úr is válhatnék belőle. Mindenki sürög-forog, mindenki cipel valamit a kocsiderékra. A tulipántos láda szinültig megtelt már. De a kis 3 éves Sárika azért mégis csak oda tipeg, s belerak két piros almát. Egyedül a nap hőse ül némán a tornác egyik szegletében. Sehogy sem fér a fejébe, hogy miért kell neki mindazt itthagynia, ami előtte kedves. Mit fognak játszótársai nélküle csinálni ! Mit szól mindezekhez leghívebb barátja a Bodri? El kell mennie idegen emberek, idegen szívek közé. Soká fogja nélkülözni az édes anyja nyájas szavát, becéző ölelését. Ábrándozásaiból édesatyja léptei riasztottak fel. „Fiam, a kocsi készen áll. Végy rövid búcsút, mert sietős az utunk I “ A fiú, aki atyja előtt mindig férfiasán akart viselkedni, szó nélkül engedelmeskedett. Sorra búcsúzott testvéreitől a nálánál két évvel fiatalabb Erzsikétől, a 7 éves Jancsitól és a kis Sárikától. Utoljára maradt az édesanyja. De itt már nem birt magával. Odaborult az anyja keblére és sirt keservesen. Az csöndesen megsimogatta fejét és így szólt: „Ne feledd Istent, ne feledd szüléidét, légy szerény és szófogadó.“ Azután még egyszer megcsókolta. A türelmetlenül kapálódzó lovak néhány pillanat alatt az országúira röpítették a könnyű kis szekeret. A nap már magasan ragyogott az égen, a madarak százai zengő dalokkal dicsérték a Mindenhatót, mikor a falu utolsó házikója is eltűnt a fiú szomorú tekintete elől. * * * Alkonyodik. A nap bágyadtan küldi le utolsó sugarait a még zöldes park fáira. Oly néma, oly csendes itt minden, mintha temetőben járnánk. Csak Vértessy földesúrek nem vesznek erről tudomást. Már dél óta robognak a kastélyon ki-be a fényesebbnél fényesebb fogatok. Nagy nap van ma. Az immár 13 éves Dezsőt a család kényeztetett kedvencét viszik a városi iskolába. Mindenki körülveszi, mindenki hizeleg neki, mert hiszen nagy fiú már ő. Ma-holnap főispán, tanácsos, avagy miniszter is lehet még belőle, ő maga büszkén lépeget a sok fényes szolga Jcözött. Bezzeg nagy úr lesz ő a városban. Nem lesz ott olyan unalmas az élet, mint ebben a nyomorult fészekben, ahol az egyedüli szórakozás a lövöldözés volt. Türelmetlenül toppant a lábával, hogy oly soká nem akar indulni a hintó. Végre a hosszas estebéd után, miután, a nagyszámú rokonság a nap hősét éltette, rövid, előkelő búcsú következett. Az anyja lelkére kötötte fianak, hogy egészségére vigyázzon, ősei nevét tiszteletben tartsa, családjára szégyent ne hozzon és csak hozzá méltó, előkelő társaságokba jöjjön. Az egész rokonságon, a 8 éves testvérkét, az Esztikét kivéve, inkább tettetett, mint valódi megindultság látszott. De hiszen ez nem is lett volna illő előkelő úri emberekhez. Maga Dezső, volt a legvidámabb aki szinte erőszakkal magával ragadta atyját, hogy a búcsúceremónia soká ne tartson. A nap már rég lehanyatlott a láthatáron. Az ég ellenkező oldalán borús fellegek emelkedtek, de Dezső újjongó lelke mindebből nem vett észre semmit. Lelke sokkal messzebb kalandozott, semhogy észrevette volna, hogy a falu utolsó házikója előtt haladnak el. * * * Tizenkét esztendő telt el azóta. Tallér János és kedves hitvestársa ezüstlakodalmukat készülték ünnepelni. Lányai gyönyörű virágszálakká fejlődtek. Erzsikejük és Sárikájuk szépségével egyedül a földesúr Esztikéje vetekedhetett. Maga az öreg Tallér jó egészségnek örvendett. Isten segedelmével becsületes munkában gyarapította vagyonát, úgy, hogy a falu legtekintélyesebb gazdái soraba emelkedett. Harmadízben választották meg a falu birájavá. Isten áldasa volt minden tettén. Nem is csoda. Szomszédai, ismerősei soha káromló szót nem hallottak tőle. Feleségének, gyermekeinek soha rossz szót nem mondott. Igazi keresztyén lélek volt. Képzelhetni Tallérek örömét, amikor meghallották, hogy a falu megüresedett lelkészi állására Pista is pályázott és egyhangúlag meg is hivatott. Még most ugyan valahol némethonban tanul, de rövid három hónap múlva elfoglalhatja állását. Becsületes, jó fiú volt. Tudta ezt az egész falu. A városi középiskolában éppen úgy, mint a főiskolán a legtehetségesebb és legszorgalmasabb tanuló volt s így nem csoda, ha tanarai, tanulótársai egyaránt szerették, tiszteltek. Istenbe vetett rendithetlen hite
