Harangszó, 1912-1913
1913-09-28 / 34. szám
270. HARANGSZÓ. 1913 szeptember 28. nyomott az osztrák. Mikor már legyőztek, vesztett csatáiért ádáz bo- szut állott: fővezéreinket, hős tábornokainkat gyilkolta halomra... Sír a magyar lélek, hogyha visszagondol, az aradi napra! Schvveidel és Lázár, s Dessewffy Arisztid golyótól esnek el, Pöltenberg, Leiningen, Török, Lahner, Knezics, Aulich, Nagy, Vécsey és Damjanics János bitón pusztultak el, mint valami latrok... „Non omnis moriar...“ mondhatta mindenik, mert győzött az eszme, habár a harcosok legjava elhullott... A kivégzett hősök jeltelen sírjain már második reggel friss virágot leltek ! A hálás kegyelet koszorút helyezett szentelt hantjaikra, pedig életével játszott, aki tette. Aradi vértanuk! dicső mártírjai a szent szabadságnak, elszorúl a szívünk, ha visszagondolunk e gyászos vérnapra. A „magyar Golgotha“ szentjei ti vagytok, kihulló véretek megáldó a földet és attól hajtott ki legdrágább virágunk : a magyar szabadság. Halálotok napja gyászünnepünkké lett; szentelt fájdalmában egy ország gyászolja leghűbb gyermekeit. E mai napot is Tinektek szenteljük. Reátok gondolunk, rólatok beszélünk: magasztos példátok felemeli lelkünk és amíg merengünk a múlt emlékein : könnyben úszó szemünk harmatja patakzik bánatos arcunkra... A szegény, ki az Urnák adott. Igaz történet. Irta: Zsiray Lajos. Másutt förgetegnek, itt a Bakony- vidéken förmetegnek nevezik azt a téli vihart, melyben, aki csak teheti, meleg szobában, kályha mellé húzódik. Ez az elnevezés találó és körülbelül onnan származik, hogy a másutt sem valami barátságos északi szél mint valami haragos fúria för- med rá sokszor télviz idején a bakonyi hegyvidékre. Tépi, rázza a hegység erdeinek fáit; a száraz lombot, melyet az őszi dér még a cserfákon hagyott, lesodorja az utolsó levélig. Csak araszos legyen és a hó oly fúvósokat hord belőle egy-két óra alatt, hogy jó ló legyen, melyik ^ hóban szügyig dagasztva átvergődik rajtuk. Emelgeti, bontogatja a házak tetejét s jó szerencse, ha csak pár darab zsindelyt, vagy néhány kéve zsuppot tép le, míg végre napok múlva kitombolja magát, megunja a dolgot és elül. Pár éve vizkereszt tájban kerekedett ilyen kedve az időnek. Az égen sürü hófelhőket tolt maga előtt a szél, a földön eszeveszett táncot járt félelmes zenéjére a frissen hullott, felkavart hó. Szobámban dolgozgatva, kopogtatást hallok. Szabad 1 Hatalmas szál, őszbe csavarodott ember lépett be az ajtón. Vállára lógó hosszú hajáról rögtön tel lehetett benne ismerni a pásztorembert. Öles termetét kopottas szűr fedte, mely valamikor cifra lehetett. „Adjon Isten szerencsés jó napot! Ej ez a förmeteg 1 majd hogy le nem veri lábáról az embert, de ne is járjon odakint, kinek nem muszáj, ■— szólt az érkező. Mi járatban van bácsi ? — kérdezőm. „Egy kis Írásért könyörgöm alázatosan. Itt születtem valamikor a pusztán. Gyermekkoromban elkerültem innen. Egész életemben pász- torkodtam, majd itt, majd amott, sokfelé vetett a sors. Eddig csak megkerestem amiből megéltem, de most már nincs rá erőm. Senkim a világon, csak egy ismerősöm sincsen; kegyelem-kenyérre szorulok. Azt hallottam, hogy itt a községben eltartanak a jó emberek, de csak úgy szabad kéregetnem, ha irás lesz arról, hogy itt születtem.“ írást adhatok, de hogy hívják és mikortájt született ? „Varga Istvánnak hívnak, de hogy mikor születtem jóformán magam sem tudom; körülbelül nyolcvan körül járhatok“. Elővettem a XVIII. század elejéről való anyakönyvet. Visszalapoztam a múlt század harmincas éveire s rövid keresés után megtaláltam Varga János csepelypusztai juhászbojtár fiát: Istvánt. Az Írást megkapta, megköszönte szépen. Ezután néhányszor láttam az utcán végigmenni az öreg koldust, de hozzám sohasem jött. Hideg őszre járt az idő, mikor egy reggel a papiak előtt haladt el. Megszólítottam. Tudakozódtam tőle egyről-másról. Mondotta, hogy fél a közelgő téltől, mert nincs tüzelője. No majd gondoskodunk róla: nálam is meg másnál is kap majd pár hasáb fát télire. Azután meg ne kerülje el lakásomat, ha szükséget lát valamiben. „Tisztelendő uram 1 koldus létemre is tudok annyi tisztességet, hogy ha valahol eleget kapok: oda többet nem megyek kéregetni.“ Hisz nálam még semmit sem kért — feleltem. „Hát az írást nem itt kaptam? ha az nincs, most nem tartana el a község.“ Azt nekem kötelességem volt kiadni, az nem ajándék. Csak térjen be ezután hozzám is. Erre egy kissé elgondolkozott az öreg, azután megszólalt: „Régebben szándékomban volt tisztelendő uramhoz bejönni, valami kis mondanivalóm van, de csak halogattam. Mostanában azután igen nehezedni kezdenek a lábaim, úgy érzem, aligha viszem már sokáig, hát csak megmondom amit akartam. Van egy kis megtakarított pénzem, rég összerakosgatott tisztességes keresményem. Arra számítottam, hogy valaki majd eltart érte utolsó napjaimban, ha dolgozni nem tudok. De igen drága világ van ma, alig lenne ez elég egy néhány hétig, azt meg látom, hogy szívesen adnak az emberek annyit, amiből megélek s más mi kell nekem ? Nem tudom meddig élek, mikor halok, senki sem tudja, hogy pénz van nálam, meglehet, hal alom után az találhatná meg, ki nem érdemes reá. Annyit megtartok belőle, mi elég lesz a temetésemre, a többit meg odaadom: fordítsa tisztelendő ur oda, ahová jónak látja.“ Azután gondosan összehajtogatott gyolcsot vett elő zsebéből. Szétbontogatta remegő kezeivel s kivett belőle száz koronát. „Ebből harminc forintot odaadok, húszat meg magamnál tartok, untig elég lesz a temetésemre.“ Igyekeztem rábeszélni, hogy csak tartsa meg magának a többit is, szüksége lehet még rá, de kijelentette, hogy ő rég úgy akart s a pénzt nálam hagyja. Ha már sehogysem áll el szándékától : majd hozzátesszük a hatvan koronát ahoz a pénzhez, melyet pár év óta építendő templomunkra gyűjtögetünk. Ugy-e jobb helyre nem tehetnénk, jól lesz így ? „Igen, jó lesz — felelt és igaz lelkemre mondom, hogy nem tudnék úgy örülni, hogy ha valaki tízszer ennyit adott volna nekem, mint örülök, hogy az én kis pénzemet az én Uram hajékára adhatom.“ Könnybelábbadt szemei is lelke igaz öröméről beszéltek s úgy hiszem, ily boldog — ha volt is valaha —■ nem sokszor lehetett életében. Meghatott a szegény agg nemes-
