Harangszó, 1912-1913

1913-09-14 / 33. szám

1913. szeptember 14.

HARANGSZÓ.

263

Szerettem volna megdicsérni érte, szerettem volna megmondani neki, hogy ilyen ember még nem akadt utamba, hogy: bácsi, maga valami nem mindennapi ember. De aztán mégis csak az csúszott ki számon feleletül:

— Próbáltam én azt is!

Az jutott eszembe, hogy diákkoromban falura kerülve, nem egyszer megfogtam én is a kaszát, míg a munkások fölöstökörnöt ettek, de éppen elég volt belőle/ addig, míg fö- löstökömöt ettek. És azt akartam vele mondani, hogy nem vetem meg az ő munkáját sem s azt is tudom, hogy éppen nem könnyű az. De az én emberem, úgy látszik, nem igen volt kiváncsi erre. Nem a maga munkájáról akart ezúttal beszélgetni.

Azonban odaért hozzám, felém nyújtotta kezét s megmondta, hogy Horváth Istvánnak híjják. De én inkább azt szerettem volna kivenni belőle, honnét tudja ő kegyelme, hogy az én mesterségem is nehéz. Sehogy- sem tudtam ügyes kérdést találni hozzá. Ő a zsebemre nézett, mintha a könyvemet keresné. Előhúztam neki, zavartan kissé; nem tudtam, hogy miben kiváncsi rá. Azért csak fogtam a kezemben, mert alighanem azt akarta mondani, hogy a szerszám a kézbe való.

— Talán össze akarja mérni a szerszámainkat, — gondoltam...

— Hát aztán micsoda könyv az uram ?

— Hohó bácsi, ez olyan könyv, amilyet kend még talán soha is látott ! Nem magyar könyv ez. — És meglehetősen felemeltem hozzá a könyvemet.

— Nem-e 1 Ej, dehogy nem! Láttam én már deákul is könyvet, meg olyant is, hogy görögül volt. Olyanul, ahol most háborúskodnak. Nekem is volt egy Pista fiam. Az is ilyen úrrá akart tanulni. Annak volt.

— Igazán ? Hát akkor látott már 1 — Csodálkoztam engesztelőleg.

Egy kicsit elhallgatott az öreg, látszott, hogy a kérdésemet várja.

— Hát aztán úrrá tették-e a Pista fiát azok a nem magyar könyvek ?

— Dehogyis tették, uram! Hiszen éppen az, hogy nem tették. Nem is tesznek azok a könyvek senkit sem úrrá, ha csak arra nem születik valaki. — Mondta lemondólag s leeresztette a hangját minden mondata után, mintha mindenikben egy nagy csalódás lett volna; s oly keserű meggyőződéssel, milyet csak az élet után kapunk.

Hallgattunk. Láttam, hogy fájna

néki, ha tovább bolygatnám. Látszott rajta is, hogy a könyvemről akar beszélni, mert megint csak arra meresztette szemét. Es én segítettem hozzá.

Hát akkor onnét tudja, hogy ez is nehéz. — És énis a könyvemet néztem, úgy, ahogy még soha sem néztem.

— Onnét bizony, meg azt is onnét tudom, hogy veszedelmes szerszám az az úr könyve. Veszedelmes portéka az én kaszám is, de veszedelmesebb ez a könyv. Sok kárt tehet vele az ember magában is, de még többet a másikában. Lássa, én sohase vágom meg magamat a szer-. számommal, a könyvvel meg de hány ember megvágja magát. És ha meg is vágnék vele valakit, mindjárt elszednék tőlem. Még be is csuknának, kiváltkép, ha akarvást tenném. Meglehet sohase kerülhetne kasza a kezembe, soha ez életben. De a könyvszerszám, az ezerszerte rosszabb. Azzal az ember megvághatja magát tízszer is, vághat vele sebet másokon akár százat is, mégsem veszi el senki a kezéből, sőt egy helyébe tizet is adnak néki. Pedig több éle van egynek is, mint a kaszának s többet lehet eggyel is ártani, mintha az uradalom minden kaszását neki állítom az embereknek. Mert nehéz, kényes portéka ez a könyv. Van benne sok jó is, de rossz is. Az a legnagyobb baj vele, hogy a rosszát legkönnyebb kitanulni belőle. A legtöbb ember benn hagyja a javát, mert az nehéz. Éppen így volt az én Pista fiam is. Annak is a java az nehéz volt, azt benn hagyta, csak a rosszát szedte ki, mert ahhoz nem kellett nagy mesterség s most az a rossza eszi- veszekíti ott fönn, abban a nagy városban. Azt mondja, hogy ő okosabb, mint a király, ha nem is okosabb a pápánál. Jézus, Mária bocsássa meg, hogy ki kellett mondanom.

Kicsit megállt, de benn volt a szóban, mintha készült volna rá, mint a pap a prédikációra. Csak hagytam.

— Cucilista lett, az ördögé lett. Pedig, ha nem késztettem volna a könyvhöz, most az én fiam lenne s itt kaszálna velem. Azért mondom ezt el, hogy tanuljon belőle az úr, mert látom, hogy még fiatal, hasznát veheti. Bárcsak engem oktattak Volna ki hamarább, bizonyosan nem esett volna meg ez velem. Mert legjobb, higyje el nekem az úr, ha a gyerek az apja mesterségében marad. Nem tudom, hogy micsoda

személyzet az úr, de azt látom, hogy tisztességes keresztény katholikus ember. Meglátom én ránézvésf, hogy ki való hozzánk.

Szegény bácsi, ha tudta volna, hogy ez egyszer csalódott 1 —

— Hát azért azt is megmondom, hogy én szociálista vagyok, de keresztény szociálista. Annak kell lenni minden becsületes keresztény katholikus embernek. Megmondták azt a papok. Hogy az Isten áldja meg őket. Mert én is benne vagyok a körben, benne vagyok a legényegyesületben. Jó dolog az. De még jobb, ha Mária-kongregácionista is az ember. Én is az vagyok.

Büszkeséggel mondta. Jó, hogy nem kérdezte meg tőlem, hogy az vagyok-e én is. De igy csak hagytam, mert észrevettem, hogy még sokat tud mondani.

— Megtanítják ott az ember gyerekét sok szép jóra. Felvilágosítanak bennünket, hogy be ne csapjon a hamis világ. Mi nem megyünk a zsidó cucilisták közé. Azokhoz semmi közünk; mi keresztény katholikus szociálisták vagyunk. Nem szabad engedni a jussunkból, már úgyis eleget kihúztak tőlünk. Magunkat pártoljuk ne a zsidót I Nem veszünk a zsidótól semmit, azért van a keresztény szövetkezeti bolt. Mert a zsidók

vugy is megesznek bennünket. Elszedik a földünket, még a pénzt is pénzért adják, kitesznek a házainkból s nem nyugosznak, míg az utolsó gyékényt szedik ki alólunk.

Közben már egészen tűzben jött, szónoki hangba csapott át, mintha a tömeg ezer füle hallgatná.

— Nézze csak uram, ott a Mári nénémet I Látja, az a föld is, ahol a Mári néném áll zsidó kézbe kerül, nem adok neki pár évet, ha el nem jönnek famíliástul közibénk.

Igen, láttam. A krumpliföld sarkán állt egy asszony. De csak állt. Úgy látszik a Mári néniéknek más volt a világnézetük s így az elveik is mások. És ezeket az elveket nem lehetett olyan hízelgésekkel enyhíteni, hogy „Mári néném*, mert a Mári néni bizonyosan csak oly feltétellel állott volna szóba, hogy „István Bátyám“. így azután látta az én emberem, hogy hálásabb közönsége vagyok én, hozzám fordult, de szűkebbre fogta kissé a hangját.

— Most azért kell dolgoznunk, hogy meglegyen az autonómia. Mert szégyen és gyalázat, hogy papjainkat a zsidók, meg a reformátusok választják s még jó, hogy nem ma