Harangszó, 1912-1913
1913-09-14 / 33. szám
264 HARANGSZÓ. 1913. szeptember 14. guk közül ültetnek valakit hegyibénk. Múltkor már mondta az elnök úr, hogy most már nemsokára mégis meglesz. S ha meglesz, az a mi dicsőségünk. Azért csak egyesülni, tömörülni! Nem szabad még magunkban is széthúznunk, hiszen már igy is a magunkra nőttek ezek a.. . Közbe vágtam neki hirtelen, hogy valami nagyot ne találjon még utóbb mondani. — Ugyan bácsi, hiszen még nem vagyunk annyira 1 Fehérvárott még azért nem igen panaszkodhatni. Csak nem gondolja, hogy a zsidók, meg a reformátusok többen vannak, mint a katholikusok. — De bizony éppen azt gondolom. Merthogy többen vannak, két- szerannyinál is többen. Megvan ez nálunk papiroson ott benn a körben. Van ott egy nagy könyv, az megmutatja, hogyan nyomnak el bennünket. Úgy hijják, hogy statisztikás könyv. Megvan abban pontosan napról-napra, hétről-hétre, hogyan állunk. Kiolvassák nekünk azt mindig, valahányszor ott vagyunk. Mit tehettem ? Csak hagytam. Tudtam határozottan, hogy ötször annyi katholikus van Fehévárott, mint amennyi a többi együttesen. De azt is tudtam, hogy ha húsz más könyvből mutattam volna is ki, hogy nincs igaza Horváth uramnak, akkor is csak a statisztikás könyvnek hitt volna inkább. És elvégre másnak nem ártott vele, magának meg használt, hát csak hagytam. Annyit azonban megérzett, hogy most már elegem van belőle s igyekezett a búcsúra térni. — Hát aztán csak hirdetni kell ezeket az elveket. Mindenfelé a világon. Meg kell mutatni, hogy mi is tudunk még valamit. Az úr majd sok helyen megfordul, sok jót tehet vele. De nem csak szájjal kell beszélni, mert az még nem elég. Tenni is kell 1 Beszéljen a szív is 1 Itt sem a száj beszél csupán, beszél a szív is. — És ráemelte a kezét. — Mert hiába beszél a száj, ha nem beszél vele a szív. De meg az sem elég, ha a szív beszél, beszélni kell a szájnak is. Áldja meg az Isten, jó uram 1 Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! De azért ez nem volt az utolsó szava hozzám. Nagyon tetszett neki az a hangzatos gondolat a szívről, meg a szájról, elmondta mégegyszer kissé más kiadásban. Meglátszott rajta, hogy nem először mondja el, sőt azt is kiéreztem, hogy először sem magától mondta el. De legalább szépen megtanították rá s legalább nem hiába. Már jól elváltam tőle, mikor még egyet felém kiáltott. — Aztán csak ne tessék elfeledni, hogy veszedelmes szerszám az a könyv, hogy a veszedelmet legköny- nyebb belőle eltanulni. Adja Isten, hogy csak a nehezét tanulja el! Ezt ugylátszik kifelejtette a búcsúztató utravalóból. Megköszöntem neki. Nemcsak a jókívánságot, de az egész találkozást. Mert még mikor messze voltam is, fülemben volt hangja: „A jót tanulja ki belőle; akkor szívesen mondom mindig, hogy az is nehéz“. Azután eszembe jött még sok minden s míg haza értem, annyi sok tanulságot tudtam levonni e találkozásból, hogy elhatároztam, mindig szívesen fogok gondolni a maga helyén derék Horváth Istvánra. Csak mikor a parókiára kerültem, éreztem magamban kis szemrehányást. Miért nem mondtam, hogy nem vagyok katholikus, hanem az evangélikus pap fia ? De aztán megvígasz- talódtam; talán jobb volt ez is így! A fontos az egészben különben is az, hogy értsük meg: mi minden jót tanulhatunk meg jó Horváth Istvántól 1 Szabóinasból híres költő. — Egy érdekes élettörténet. — Irta: Schrödl József. Rosegger Péter, az osztráknémetek jelenleg élő legnagyobb költője, az idén július 31-én ünnepelte 70-ik születésnapját és ez alkalommal nagyban ünnepelték az agg költőt egész Ausztriában és Németországban, különösen pedig az ő erdőkoszoruzta hazájában, a „zöld“ Stayerországban. Közelből és távolból ezrek és ezrek üdvözölték, községek, városok díszpolgárokká választották, a bécsi egyetem doktori címet adott neki, a szomszédos Alpok tetején mindenütt nagy örömtüzek égtek, több mint 20 község küldöttsége felkereste erdei magányában és értékes ajándékot nyújtott át. Egyszóval a szeretetnek ezer jeleivel halmozták el, ami költővel és Íróval csak ritkán szokott életében megtörténni, mert az emberek nagy férfiaikat rendesen csak haláluk után szokták megbecsülni. A nagy férfiúnak nagyon érdekes a pályafutása, azért röviden el szeretném azt mondani. ^ Rosegger Péter mint egyszerű szabóinas kezdette meg pályáját és a költő sok humorral szokott írni életének eme szakáról. Szegény földmíves szülők gyermeke volt, sok volt a gyerek, kevés a föld, azért a szülők nem minden gyereknek szánhattak egy darabot a birtokból. A kis Péterke különben is vézna, vékony dongáju legényke volt, a nehéz mezei munkát nem igen bírta volna, azért a szülei elhatározták, hogy szabóinasnak adják, a tűt majd csak elbírja. 17 éves volt már Péter, mikor édesanyja átment vele a szomszéd faluba St-Kathreinba és ott bekopogtatott Orthoser Ignác szabómesternél. Ott szép rendén előadta, hogy micsoda járatban van. Elég őszintén elmondotta, hogy bizony azért akarnak szabót nevelni a fiukból, mert egyébre gyenge. Node, több se kellett az öreg Náci bácsinak! Eny- nyire lebecsülni az ő tisztességes mesterségét! Haragosan felfortyant: Hát most már minden szemét szabó akar lenni ? 1 Kereken kijelentette, hogy bizony a fiút nem fogadja el inasnak. Végül azonban megbékélt, elfelejtette a „nagy sértést“ és megalkudtak. Néhány hétre rá a Péterke összeszedte cókmókját, hóna alá vette és átment az ő tanítómesteréhez. Az öreg Náci bácsi szívesen fogadta új inasát, kezébe nyomott egy Mária-Terézia-tallért és eképpen szólt hozzá: Mától fogva az én házamban lakói, tehát az én házamhoz tartozol, mindenről, ami kell, én gondoskodom. Ettől fogva a Péterke ott ült a szabóműhelyben és forgatta fegyverét, a tűt. Három évig tartott a tanulási idő, de bizony nem sokra ment. Az öreg mester váltig csóválta a fejét, hogy a szabótudomány olyan nehezen megy új tanítványa fejébe, különösen a szabászathoz nem értett, pedig ez a legfontosabb a szabómesterségben. Ennek is megvolt a maga oka. Mert az ujságpapirost, melyet elébe adtak, nem arra használta, hogy különféle kabát- és nadrágmintákat vágjon ki belőle, hanem mindig azt nézte, mi van ráírva arra a papirosra. Szinte falta az olvasmányt minden válogatás nélkül, ami csak kezébe került, lett légyen az kalendáriom, könyv vagy régi újság. Az öreg Náci bácsi nem igen volt meghatva inasának ilyetén való tanulása által, de mikor a 3 év letelt, mégis csak felszabadította Pétert, de csak „saját kezéhez“, azaz ha tovább dolgozik nála, mint legény. Ettől fogva Péterünknek kijárt a „legény“
