Harangszó, 1912-1913

1913-09-14 / 33. szám

262.

HARANGSZÓ.

1913. szeptember 14.

A káromkodás nem egyéb, mint az Isten szidalmazása. Szidalmazása ama mindeneket fenntartó és alkotó felséges Istennek, kinek jóvoltából vagyunk, élünk, mozgunk és gondolkozunk. Akinek mindazt köszönjük, ami nekünk kedves és örömet szerez, aki a szomorúságot, lelki avagy testi fájdalmat is csak próbaképen adja, de azt is örömmé tudja változtatni. S akihez káromlás helyett így kellene mindig szólnunk: „Leborulok előtted Istenem, hatalmadat, nagyságodat ki nem beszélhetem.“

Tapasztalt dolog, hogy a káromkodás többé-kevésbbé minden nemzet fiai között el van terjedve az egész öt világrészben, de talán leginkább köztünk magyarok között. Az emberek mosolyogva azt szokták mondani, hogy ezen nyelven lehet legcifrábban és legropogósabban káromkodni.

Hogy régebben még a külföldiek véleménye is az volt a magyar felől, annak bizonyságául álljon itt egy példa, melyet a Bach korszak történetében olvastam: „A szabadság lezajlása

után történt, hogy egy honvédtiszt menekültet üldözött az osztrák katonaság. Nyomában voltak mindenütt, míg szerencséjére egy jó barátjához került, kinél, hogy üldözői nyomát veszítsék, béresnek öltözködött át és épen az istállóban volt, mikor meglepték a katonák. És hogy az őt kérdezgető tiszt előtt magát el ne árulja, kurta feleletek közben vasvillanyéllel verte innen is, onnan is a szegény ökröket öregbéresesen, cifra káromló szavakkal szidva a gazdájukat és emlegetve káromlással az Istent. A felsült tiszt boszúsan mondta a többieknek: Nem jó helyen járunk; ez nem lehet úr, hanem született goromba béres — s otthagyták.

Legtöbbet és legcsufosabbat káromkodnak a 14 és 26 év közötti sihe- der-suhancok, de legkevesebben vannak éppen közöttük, akik romlott lélekből és valódi rosszindulatú érzésből tennék azt; amint mondani szokták, csak a szájuk jár szokásból. Ez főkép azért baj, mert a szokás természetté válik és rossz példát mutatnak a kisebbeknek, — a rossz példa pedig rossz felé vonz. — így vált és fog válni szokássá, sőt természetté némely községben nagymértékben a káromkodás, miszerint a község lakóinak nagyobb része egy villát tovább tenni, egy állatot igába fogni és megindítani vagy megállítani nem tud anélkül, hogy előbb egy hatalmasat ne káromkodjék. Teszik pedig ezt sokan hetvenkedésből, sőt

némelyek elmésséget akarnak ez által produkálni. Éppen így kaptak lábra oly nagy mértékben az illetlen, trágár és erkölcstelen beszédek is csupán szokásból és e beszédeket nem ritkán ilyen tettek is követik, mert amit a kamasz Pali sokszor lát és hall, megszokja és amit megszokott, azt Pál gazda sem hagyja el! Mikor ilyen emberek között nő a gyermek naggyá, akkor sem lesz különb, ha hat tanító tanította és 12 pap prédikál is neki. A szokás olyan, mint a köszvény: ha az emberrel megöregszik, akkor semmiféle gyógyfürdő sem tudja megszüntetni.

Lássuk már most, miként áll a dolog a kisebb korú gyermekeknél. Faluhelyen mindamellett, hogy a rendes iskolázást a törvény parancsolja, az évnek úgyszólván csak téli felében járnak fel a gyermekek. A négy havi szünidőt, tehát az egész nyarat otthon meg a mezőn töltik e). Itt a magukra hagyatott gyermekek unalmukban minden meg nem engedhető csínyt elkövetnek. Rendesen innen hozzák magukkal a trágár beszéd, az istenkáromlás rossz szokását. E tekintetben az iskola megteszi a kötelességét, s a gyermek a tanító előtt magába fojtja a káromkodást. De kívánatos és szükséges, hogy a szülői hajlék is tegye meg a maga kötelességét. Intéssel, büntetéssel, mindenekfelett pedig jó példaadással.

E részben a szülők legtöbbet tehetnek, mert a gyermek nevelése a bölcsőnél kezdődik s így az ő kezeikbe van letéve a gyermek jó avagy rossz irányban való vezetése. Jaj, de hányán vannak a szülők között, kik a nevelést, még ha tehetségük van is hozzá, terhes igának tartják! Azt mondják: elküldöm a vásott fiút iskolába, faragjon belőle embert a tanító, arra való az iskola, hogy ott tanuljon a gyermek.

Tagadhatatlan, hogy az iskolai nevelés nagy befolyással van a gyermek jövőjére, mert hisz az iskolák azért vannak, hogy a hiányos házi nevelést pótolják, az elhibázott ferde nevelés fattyúhajtásait levagdalják, az ismeretkört bővítsék, szóval: a már kifejlett és Istentől adott testi és lelki erőket működésükben célirányosan fejlesszék; azonban ezt a tanító csakis úgy és akkor érheti el, ha otthon a szülők házi jó neveléssel az erény üdvös csiráit a gyermek szivébe lerakják és ápolják.

Ha a gondos szülők az itt elmondottakat komolyan megfontolás tárgyává teszik s tőlük telhetőleg ezek

szerint is járnak el gyermekeik nevelésében, úgy ki fog veszni idővel azon gyermekek száma, kik a káromkodást büszkeségnek, a trágár beszédet erénynek, a szülők iránti tiszteletlenséget mindennapi divatnak tartják. Akkor a szülők igaz lelki örömére előáll egy új nemzedék, melynek isteni félelem, erkölcsösség, józanság, szülők iránti hála és tisztelet lesz a legdrágább ékessége.

Találkozás.

Irta: Gáncs Aladár.

Künn bolyongtam a határban arrafelé, ahol a vonat alákanyarodik Fehérvárról a Balatonnak. Egyedül voltam a könyvemmel; nem is keltem ki belőle, csak nagy elvétve, ha egy-két elkésett pipacs piroslott fel mellőlem a fű zöldjéből. Ugyancsak meglepődtem hát, mikor a nagy csöndből erős „jó reggelt“ ütött a fülemhez. Oldalról jól melegre vetkőzött bácsi igyekezett felém. Kasza volt a kezében, a homlokán meg veríték; az a pár frissen vágott rend rakta rá, amely ott nyújtózkodott el mögötte. Szívesen elfogadtam a köszöntését és meleg hangomban szerettem volna neki elmondani, hogy bácsi, én a maga köszöntését igen nagyon meg tudom ám becsülni a mai világban, mikor nem igen szokták az emberek egymást üdvözölni, különösen így városfele, a mai világban, mikor mindenki azt várja, hogy a másik kezdje meg.

— Az is nehéz, — mondta könyvemre gondolva, — de meg ez is az 1 — És emelt egyet a kaszáján.

Erre már meg kellett állnom, láttam, hogy beszélni akar velem. De csak vártam. Mert valóban annyira szokatlan volt, amit mondott, hogy nem is tudtam hamarjában felelni rá. Szerettem volna megköszönni néki ezt a nagy elismerést, amiben bizony nem minden könyves embernek van része, különösen kaszás ember szájából nem. Arra gondoltam, hány efféle munkásember tudna osztogatni ilyet, hiszen a legtöbbje nem is veszi munkásnak a könyves munkást s aszerint ítél — a kaszások bizonyosan, — ki milyen nagy szerszámmal dolgozik. Az én bácsim nem így. Látta, hogy mily könnyen a zsebembe tud csúszni kicsi szerszámom, — az övét ugyan senki sem rakta volna zsebre, — és mégis tudta és mégis mondta, hogy az is nehéz.