Harangszó, 1912-1913
1912-11-10 / 3. szám
18. HARANGSZÓ. 1912. november 10. Ma is ilyenfélét olvastam az újságban. És pedig Magyarországon történt Szászrégen városában. 1792-ben, Frits Tamás, egy istenfélő, jóérzésü ember 120 forintot hagyott a szegényeknek. A város bölcs magisztrátusa úgy gondolta, hogy ő nem osztja ki ezt a 120 forintot, hiszen nemcsak az akkori, hanem a mindenkori szegényeknek hagyta a becsületes Frits Tamás, így azután megmaradt a pénz, forgott és gyümölcsözött a város kezén. Mindig több és több lett. Végre 260 ezer korona lett belőle. A város pedig elhatározta, hogy elhagyatott emberek és gyermekek számára hajlékot emeltet belőle. így lett itt is a kicsiny kezdetből nagy eredmény. Az a kis mustármag, mit Frits Tamás utolsó akaratával elültetett, kihajtott és terebélyes fává növekedett. Mennyi ilyen terebélyes fa állhatna evangélikus egyházunk széles mezőin, ha az emberek máskép gondolkodnának. Mindenekelőtt mindenkinek gondolnia kellene arra, hogy vagyonát, legyen az akár kicsiny, akár nagy, a jó Istennek köszönheti. Illő tehát, hogy annak legalább egy részét visszaszolgáltassa az Istennek. — Ugyan hogyan ?... kérdezed. Hiszen az Istennek nem adhatok 20, 100 vagy 1000 koronát? De igenis adhatsz. Ha jótékony, nemes célra hagyod, ha egyházadnak, gyülekezetednek adod, akkor az Istennek adtad. Mekkora összeg keletkeznék minden gyülekezetben, ha minden egyháztag megemlékeznék az Úrról s abból, mit az Úrtól nyert, egy kicsiny mustármagot elültetne az anyaszentegyház szántóföldjébe 1 Mert nem kell azt gondolni, hogy csak a nagy dolgokkal lehet előállani. Rosszul gondolkodnak azok, akik azt mondják: vagy hagyok egy tekintélyes összeget gyülekezetemnek, vagy semmitsem hagyok I Nem 1 a kicsiny dolgokat sem szabad szégyelni, azokból fejlődnek a nagy eredmények! Azok is rosszul gondolkodnak, kik emberi hiúságból egyszerre látni akarják áldozatkészségük eredményét. Csak akkor adnak, ha azután még élvezhetik a dicséretet, a hiúság töm- jénezését. Lám, az a néhai jó szász- régeni polgár nem törődött a hiúsággal. ő a maga anyagi tehetsége szerint jót tett és megelégedett nyugodt lelkiismerete jutalmával. Nem tudom, de lehet, hogy akkoriban hamarosan elfelejtették. De most már bizonyos, hogy 120 esztendő múlva feltámadt, s a megsegített szegények áldva említik nevét!. . . Tudjunk mi is így áldozni az Úrért I Tekintsünk el a hiúságtól, ne akarjuk az áldozathozatalnak eredményét azonnal látni 1 Elégedjünk meg azzal, hogy végső intézkedésünkben is megtesszük kötelességünket egyházunkkal szemben I De azt tegyük meg I Egy evangélikus ember ne felejtkezzék el arról, mivel tartozik anyaszentegyházának, gyülekezetének. Ne károsítsa meg azért övéit, hanem azt a követ, melyet neki kell odavinni a gyülekezet anyagi erősödéséhez, adja meg, vigye oda mindenki! Ha mindenki visz oda egy tégladarabot, akkor nagy. erős lesz anyagiakban is a mi anyaszentegy- házunk. Kicsiny lehet a kezdet, de nagy lesz az eredmény. Szomorú napok. Elbeszélés a valdens üldöztetés idejéből. Franciából szabadon átdolgozta: Pulay Vilma. III. A sok üldözés között csak egy segítségük volt a sokat zaklatott val- denseknek, az élő, erős Isten. S az Isten nem is hagyta el őket, támasztott népének szabadíiót. Élt a Brouard hegyi lejtőn Svájcban egy istenfélő protestáns család, kik mindnyájan hű követői voltak az Urnák, — később pedig ketten mártírjai is lettek vallásos meggyőződésüknek. — Ennek a családnak Józsué Janavel volt a feje, akit már fentebb is említettünk, ő lett szorongatott hitsorsosainak bátorítója és vezere. Hat tagból állott ez a kis család. Békés istenfélő életet folytattak szerény kis kunyhójukban. Különösen az öreg nagyapa volt igen vallásos érzületű, telve a régi idők rendíthetetlen hitbuzgóságával, melyet örököltek leányai és unokái is, de buz- gósága mégis legerősebb nyomot hagyott fia lelkében, aki ettől ihletve fegyvert fogott, hogy hitsorsosainak élére álljon s megvédje az őseiktől rájuk szállt drága örökséget: a hitet. Elhatározta, hogy sereget gyűjt össze a menekült és szétszórtan bolyongó valdensekből, azután felvonulnak az Alpok magaslatára, ott tábort ütnek s ha az ellenség üldözésükre indulna, ott várják be a támadást. Tervét közölte feleségével, Márthá- val. Könny csillogott szemében, midőn arról beszélt, hogy mi lesz családjával, ha ő elesik a harcban. Mártha egy darabig habozott, vájjon mit válaszoljon férjének. Visszatartsa-e vagy azt tanácsolja neki, hogy csak engedelmeskedjék lelkiismerete szavának? Végre győzött benne a vallásos buzgóság s így szólt: „Ne félj és ne aggódj miattunk I A jó Isten majd megvéd és megőriz a mi számunkra. Ha pedig úgy rendelte, hogy ez a szent küzdelem legyen halálod oka, akkor majd gondot visel rólunk. Te csak menj s teljesítsd kötelességedet.“ Józsué megölelte a feleségét s lecsókolta szemeiről a könnyeket. Mélyen meghatva így szólt: „Megyek és bizonyságot teszek hitemről. Az Ur legyen veletek s oltalmazzon benneteket ; nekem pedig adjon erőt hivatásom teljesítésére.“ Még aznap elment s megkezdte a a sereg összegyűjtését. IV. A bizonyságtétel napja el is érkezett. 1655. április 24., husvét szombatját tűzték ki a piémonti eretnekek kipusztítására. A községeket, utakat, völgyeket elárasztották csapatokkal. Csak egy község maradt békében, a kiváltságos Rora. A Brauard lejtőn is megjelent egy ellenséges expedíció, Kristóf luzerni gróf vezérlete alatt. Józsué, — aki azon a napon jött vissza búcsúzni feleségétől és gyermekeitől, — lakása ajtajából meglátta a verőfényben felcsillanó ellenséges fegyvereket. „Mártha, itt az óra — szóit gyorsan a házba lépve, — nekem mennem kell!“ Azzal gyorsan levette a falról fegyverét és eltűnt egy titkos földalatti ajtón át. Felesége egy pillanatig merően nézett maga ele; visszanyerte nyugalmát. Maga köré gyűjtötte gyermekeit s imádkozott velük. Ezalatt Józsué már messze járt, míg végre elérte azt a helyet, hol kis csapata táborozott. A valdensek gyökereiket a sziklák repedéseibe mélyesztett zöldelő cserjék mögé rejtőztek s mély csöndben figyelték az ellenség mozdulatait. Alighogy Józsué megérkezett s csapata vezényletét átvette, szabályos ütemü lépések zaja, fegyverzörgés, parancsszavak hallatszottak. Az ellenség megérkezett. „Vigyázz“, vezényelte Józsué lassú hangon. Az ellenség előcsapatából hat ember lépegetett óvatosan a hegyszoros felé. Mikor lőtávolra érkeztek, Józsué jelt adott, a fegyverek eldördültek, s mind a hatan halva estek össze.
