Harangszó, 1912-1913
1913-04-27 / 23. szám
A beszéd súlya alatt a vádlott teljesen összetörött. Reszketett mint, a nyárfalevél. A fogai vacogtak. A félelem, az ijedtség verejtéke gyöngyözött végig az arcán. Szólni akart, de nem birt. Valami úgy fojtogatta a torkát. Térdrerogyott. Összekulcsolta a kezét. S a még imént büszke, kegyetlen várur, a porba hullva könnytelt szemekkel könyörgött kegyelemért, irgalomért. Szinte szánalom volt nézni a kínlódó embert. Zorványi János, a várnak igazi ura nem tudta soká nézni a léleknek ezt a gyötrődését. Odalépett hozzá, felemelte a földről, és jóságosán, szelíden nézett reá. — Az atya érdeméért megbocsátok a fiú vétkének. A bocsánatot nyert ember örömmel kiáltott fel. Hálásan tekintett arra, akinek ő tizenötéven át annyi szenvedést okozott s melegen rázta meg a feléje nyújtott kezet. Aztán odarogyott az öreg elé és rimánkodva tette össze a kezeit. — Édes jó atyám, bocsáss meg eltévedt fiadnak, akit a gonoszság a karjai közé kerített. De már megszabadultam. Csak még a te bocsánatodért könyörgök, aztán megyek a török ellen s levezeklem múltam összes bűneit. Csak te bocsáss meg édes jó atyám! Az öreg Pethes sírva fakadt. Könnyei áldásként hullottak megtért fiára. Az odasereglett asszonynép hangos zokogásra fakadt. A zord, marcona katonák is a könnyeiket töröl- gették, úgy meghatotta őket a szokatlan látvány. Az apa szívét hirtelen valami kimondhatatlan meleg érzés töltötte el. Forró melegség futott át a testén s reszkető ajkakkal, de túlboldogan suttogta. — Megbocsátok. Megbocsátok! S azzal összerogyott. A nagy öröm megölte. Meghalt. A fiú meg elment, eltűnt a vidékről, hogy a haza szolgálatában rójja le a múlt bűneit. * A vár ma már csak romhalmaz. Csupasz falak meredeznek az ég felé, de az idő vasfoga azt is kikezdte már s egyenkint hullanak le a kődarabok. A szél kísérteties zúgással suhan tova a romok fölött. Alant meg a folyó csapdossa örökös hullámaival a vár sziklafalát. Mindenhonnan rombolás, mindenütt pusztulás fenyegeti a romhalmazt s egy-két század múlva már nyoma . 184. sem lesz annak a helynek, amely oly sok boldogságnak, de talán még több boldogtalanságnak és szenvedésnek volt a tanyája. HARANGSZÓ. Olvassátok a bibliát. Zsolt. 119., 105. Hol biblia a Házban nincs, Tanyát a sátán ütött ott, Hiányzik ott a leoföbb kincs, De Isten nem lel Hajlékot. Április 27. vasárnap, 5. Mózes 10. „ 28. hétfő, 5. Mózes 11, 1—25. „ 29. kedd, 5. Mózes 12, 1—10. „ 30. szerda, 5. Mózes 7, 13. Május 1. csütörtök, Apostolok csel. 1,1 — 14. „ 2. péntek, 5. Mózes 15, 1—18. „ 3. szombat, 5. Mózes 16, 1 —17. „ 4. vasárnap, 5. Mózes 28, 1—14. „ 5. hétfő, 5. Mózes 28, 15—45. , 6. kedd, 5. Mózes 30. „ 7. szerda, 5. Mózes 32, 29—52. „ 8. csütörtök, 5. Mózes 33. „ 9. péntek, 5. Mózes 34. „ 10. szombat, Zsoltár 21, 6—7. A nagysárosi vár. Irta : Lábossá Lajos. A protestántizmus történetében oly nagy szerepet játszott felvidéki várak romjai, hatalmas figyelmeztetőjelekként állanak előttünk. Véres, de dicső harcokról regélnek. Annak a városnak, hol ezeket a sorokat irom, Eperjesnek földjét és a vallási és politikai vértanuk vére öntözte. Szép verőfényes, napsugaras tavaszi délután van. Sietünk a szabadba, hogy a nyíló természet pompájában gyönyörködhessük s élvezhessük a madárdaltól hangos,balzsamos levegőt. De hová ? Merre menjünk ? Egyhangú volt a válasz, menjünk Nagysárosra s nézzük meg a Rákóczynak ősi fészkét a nagysárosi várat. Körülbelül egy órai gyaloglás után el is érkeztünk a várhegy lábához, hol kis pihenőt tartva ismét folytattuk utunkat. Megkerülve kissé a hegyet lehetőleg a kevésbé meredek oldalán igyekeztünk felhatolni. Már lent a hegy tövénél félelem és tisztelet ébredt bennünk, midőn az óriásként égnek meredő hegy tetejére tekintettünk lel. Hosszú és fáradságos gyaloglás után végre felértünk a szárados, szürke falakhoz, amelyeket letört bástyafalak öveznek. A vár maga tojásdad alakot mutat. Egyik végével Eperjes felé, Tarcza falu felé irányul. Lábánál fekszik Nagysáros, egykor szabad királyi joggal felruházott város, ma azonban nagyközség. Az a fenséges kilátás, ami a vár tetejéről nagy messzeségre elénk tárult, igazán gyönyörködtető volt. De ami mindegyikünkben félelmet és tiszteletet keltett, az kétségkívül az a sok emlék volt, amely a várhoz s annak történetéhez kapcsolódik. Ez alkalommal a sok emlék közűi csupán egyet akarok felújítani. És mikor erről regélni kezdtek csaknem négyszáz évvel száll a múltba vissza sebes szárnyain az emlékezés. A kastély felső emeleti nagytermében vagyunk. Nézzünk kissé körül kiket találunk ott s mit csinálnak ? Talán békéről s háborúról tanácskozás folyik zord képű, vitéz harcosok között? Nem. A hatalmas terem az akkori idő kényelmes bútoraival van berendezve és úgy hat ránk mint egy templom, vagy kápolna belseje. A teremben körben ülve a vidék egynéhány kiváló férfiát és nőjét találjuk. Ott vannak a vár összes lakói. De a fényes társaság mellett szépen megfér, az egyszerű nép is, a szolgák és jobbágyok csapata, kik szerényen az ajtók közelében állottak meg. Azonkívül jelen van több ifjú és kiszolgált régi harcos. Az első hely a vár urát, Rűber János bárót illeti. Származásra nézve idegen, de a hazánkban való hosszú tartózkodása alatt annyira megszerette a magyarokat, hogy maga is testestől lelkestől magyarrá lett és Magyarországot saját hazájaként tekintette és és szerette. A protestantizmusnak kiváló pártfogója és lelkes híve volt. Előbb a győri parancsnoki tisztséget viselte. I. Miksa király azonban érdemei elismeréséül — melyeket a törökök felett aratott gyakori győzelmeivel szerzett — aranysarkanytyús vitézzé, sárosvármegyei főispánná, a sárosi vár urává és Felsőmagyaror- szág főkapitányává tette. Rüber német katonáival, kiknek legnagyobb része szintén a reformáció híve volt, — a nagysárosi várban lakott és minden erejével azon volt, hogy Sáros-megyét a reformációnak megnyerje. E terve sikerült is. Ugyanis előbb a nemességet igyekezett tervének megnyerni, mert a nemességgel együtt a jobbágyság is a reformáció híve lett. Ekkoriban ugyanis az a törvény járta, hogy a jobbágy mindig a földes ur vallását követte. Tehát ha valamely földesur evangélikussá lett, akkor összes jobbágyai és alattvalói is mind evangélikusokká tartoztak lenni. Természetesen így állott a dolog más vallásokkal is. Egyébként is sok áldásos dolgot 1913. április 27.
