Harangszó, 1912-1913
1913-03-30 / 21. szám
166. HARANGSZÓ. 1913. március 30. kint, hol már nem lesz meg az a fekete folt, hol a jelenből nem lesz keserű múlt; az egyik arc csupa keserűséget, fájdalmat, bánatot árul el, a másik vonásaiban már ott dereng a szebb jövő reménye.. . És tényleg, ha nem beszélünk már képben, hanem tapasztalatainkra hivatkozva kérdezzük: mi a bánat ? feleletül azt nyerjük, hogy a bánat elsősorban elfordulás a régi rossztól, megundorodás, fájó gyötrődés, benső elégedetlenség valami megtörtént fölött, amiről tudjuk, hogy nem kellett volna megtörténnie — s hozzátehetjük : a szebb jövő reményével. Aki már bánkódik, nem csak elszakadni akar a rossztól, de csatlakozni is a jóhoz; a bánat már magában hordja a javulásra való hajlandóságot is; a bánat méhében hordja a pislogó re- ménysugárt... S mi az, ami a bánatot megindítja? A vereséget szenvedett lelkiismeret ! A lélekben háború dúlt; egyik oldalon a komoly lelkiismeret, a kötelesség, a jó, az isteni: a másik oldalon a tilos gyönyörérzet, a tudatos rossz, az ördögi; s most összecsap a két sereg, vívnak, csatáznak, mérkőznek, s győz a hamisság az igazság felett. Elbukott a jó, az isteni s megszégyenülve sír, zokog .. S azt mondják az emberek: bánja a bűnét, sír benne a lélek. Igazuk van, a lélek sír benne; mert érzi: „vétkeztem“; azt tettem, amit nem lett volna szabad; miért is tettem ? Óh jaj nekem nyomorult bűnösnek I A latinok a bánatot „ összetörés “- nek nevezték; a szív összetörésének. Milyen szép, életeleven, színes és mi több, milyen igaz kifejezés. Benne van mindaz, ami a bánatban; hisz a bánatban a szív, az emberi személyiség középpontja töretik össze, az érzi a fájdalmat, mit az elkövetett helytelenség nyomában érez. Keresztyén értelemben a bánat mindig Isten parancsainak megszegése nyomában támadt fájdalom. S mit parancsol Isten ? Megmondja azt a törvény, ott van az megírva. Ha elővesszük a törvényt s benézünk tükrébe, megláthatjuk bűnös ábráza- tunkat. Onnan tudjuk meg, hogy mennyire nem tudunk törvényszerűen élni; hogy mily gyengék vagyunk s hogy Istentől haragnál s büntetésnél egyebet nem érdemiünk. Mi vagyok az első parancsolat szerint ? A szégyen hulláma csap át telkemen, arcom pírban ég s kénytelen vagyok bevallani — ha őszinte feleletet akarok adni — hogy bizony a legtöbbször bálványimádó ! A szégyen nyomában már bontakozik a bánat fájó érzése, fölhangzik a lélek mélyén a „vétkeztem“ s utána keserves sirás, tompa zokogás. Hagyjátok, hisz a lélek sír, siratja bűnös múltját s ezt akarja tenni; az természete. Ahol ez nincs meg, ott beteg a lélek, vagy elkérgesedett vagy kövült sziklává, merevült; hol bánat nincs, ott téli álmát alussza a lélek, honnét nincs többé feltámadás. A bánat jele a lélek finomságának, ruganyosságának s jóra való készségének ; mert hol bánat vagyon, ott elfordulás van, de tapadás is ahhoz, ami jobb, szebb, nemesebb, mint az előbbi volt. A bánatban való világunk fájdalmas tudatára ébredünk s a kellő után epedünk; a való világ hitványsága nem elégíti ki bensőnket, érezzük, hogy bár ez így van, de nem kellene így lennie; emelkedni akarunk ki a pocsolyából felfelé tisztább világba, a kellő világába. Mélységes űr, feneketlen óceán fekszik e két világ között; de mégis át akarunk rajta kelni; jogunk van hozzá, haza készülünk; az a mi igazi otthonunk. Luther gyönyörű hasonlattal próbálta ezt érthetővé tenni. A keresztség hajójából, hol megtisztultunk minden mi bűneinktől, kiestünk. Kiestünk az óceánba, azaz bűnbe estünk; de vágyakozunk a tiszta élet után, szeretnénk oly fehér lelküek lenni, mint az a kis gyermek a keresztségben; szeretnénk ebbe a hajóba, ebbe a mentő keresztségbe újra visszakerülni; mohón vágyódunk utána. Úszunk akkor vissza a hajóhoz, a keresztséghez a bűnbánatban ; a bünbánat semmi egyéb, mint visz- szatérés és bemenet a keresztségbe; újra induljon útnak az ember onnan, honnét hamis útra tévedt; gyakorolja az ember azt, amit a keresztségben kapott, de abbahagyott — s eltávozott végkép tőle. Ezen tisztulás útja a bünbánat által a keresztség, mely olyan mint az életmentő hajó a végtelen s viharos tengeren I A bűnbánat a keresztyén élet egyik sarka; ez tesz képesekké az evan- géliom befogadására. Bűnbánat nélkül az evangéliom annyi, mint szán- tatlan földbe magot vetni; nem kél ki ott a mag, de még meg sem fogam- zik. De ha ekével feltörjük a rögöt, akkor a porhanyós talajban szépen fejlődik majd s az isteni napsugár csókjára gazdag terméssé érlelődik. S ez az idő már közeleg ... Mezítlábas zsandárok. Elbeszélés. Irta : Csite Károly. A történet maga nem szomorú, mint az a korszak, melyben megtörtént. Akkor esett meg ugyanis ez a kis história, mikor a magyar mindenétől megfosztva rab volt a saját hazájában. Közhivatalaiba idegen köszörűs- féle had ült, bíráskodni, ítélkezni a magyar honfiak (rabfiak) fölött s némává tenni őket. Mert még dalolnia sem volt akkor szabad szíve szerint a magyarnak. S végül még a vallás- szabadságunk ellen is törtek, hogy Istenünkhöz vezető utat is elzárják előlünk . .. Node, hagyjuk most e szomorú dolgokat, kezdjük a történetet. * Palkó Mátyás, csizmadialegény lerúgta lábáról papucsát és elfujta a koppantót nélkülöző, pislogva égő gyertyát s bebújt ágyába. — Nem látok I — kiáltott Gergő inas kurtán, fejelt csizmákat fényesítve. — Ha nem látsz, várd meg a 11 órát. Arra felkel a hold, ingyen világít az neked is; — biztatta Palkó legény Mátyást. — Tyű, ha én itt a sötétben csak két percig is várakozók, elalszom reggelig, mint a bagoly napestig. Ha pedig reggelre nem lesznek kipucolva a csizmák, megkeresztel a májszter úr a lábszíjjal. Elmegyek tehát egy kis időre a szomszédba s kiugratom a zsandár urakat az ágyból. Azonköz- ben majd csak felkel a hold. — Megteheted, ha kedved tartja. Csak aztán úgy vigyázz, hogy a bőröd és a csontod meg ne bánja 1 — Ostobák a sobákok ahhoz is! — szólt vissza Gergő az ajtóból s az udvar egy rejtett zugából valami orvosságos üveg félét húzott elő, melyet már előzőleg megtöltött suvik- szos vízzel s azt zsebre dugva, a szomszédjukban levő hadrendőrségi laktanya elé lopódzott. (Azaz akkor még németül Írták a cégérüket). Az ablak alatt elkezdte torkaszakadtából énekelni: „Kossuth Lajos azt izente, Elfogyott a regimentje .. . “ A következő pillanatban felkapaszkodott a laktanya előtti terebélyes hársfa alsó ágaiba s eltűnt a sűrű lombok közt. — Meg kell fogni és be kell zárni azt a rebelis kutyát! — hallatszott ki a laktanyából Pirkász Vencel rendőrfőnök úr bősz ordítása s azonnal kint termett nagy papucsában és a kopott hálókabátjában az utcán. De
