Harangszó, 1912-1913
1913-02-16 / 17. szám
132. HARANGSZÓ. 1913. február lő. Kelet Poroszország tartománygyü- lése az evangeliomszerü beszéd hatása alatt felkelt és egyértelműen kiáltotta : Hívek lestünk Istenhez és a királyhoz! Nézzétek, ez a mi jövendőnk útja, mely felfelé vezet! Hiába prédikálnak a próféták ! Hirdetheti az egyik, hogy csak az ipar megerősödése boldogítja a magyart. Mondhatja a másik, hogy az önálló vámterület a magyar Kánaán kapuja. A világba kiálthatja a harmadik : hogy csak az általános titkos választójog menthet meg minket 1 Egyikkel sem vitatkozunk, mert még olybá tűnnék fel, mintha bármelyik beszédben is nem találnánk igazságot. Mégis azt mondjuk: nem ez a mi nemzeti nagyságunk alapja! . . Ha boldoggá akarjuk tenni nemzetünket s naggyá hazankat, — mar pedig ki ne akarná ezt, — akkor vissza kell térnünk Istenünkhöz! Fel kell építeni a vallás régi oltárait. De ezen ne a felekezeti türelmetlenség, hanem az istenfélelem, emberbecsülés tüze lobogjon. Ebből a vallásosságból táplálkoznak azok az erények, melyekre hazánknak szüksége van. A vallás szenteli meg a hű kötelességteljesítést, az erkölcsös, józan életet, az összetartást, az elbizakodottság nélküli nemzeti önérzetet. A vallas mutatja meg, hogy lehet köztünk sokféle különbség, de a haza iránti kötelességben egyenlőknek kell lennünk mindannyiunknak. Bárcsak a buzgón vallásos, evangélikus nemet nép példája minket is megtanítana arra, hogy a legnagyobb hazaszeretet ezzel a fogadástetellel kezdődik 1 Hívek leszünk Istenhez /.., Öreg asszony sorsa. Elbeszélés. Irta: Farkas Mihályné. Sokszor hallottam a példabeszédet: „Könnyebben eltart egy apa tíz gyermeket, mint tíz gyermek egy apat.“ Merész túlzásnak tartottam mindig, mígnem a nép között é.ve, sok alkalmam volt meggyőződni annak igazságáról. Az a kis történet is, amit elmondandó vagyok — szomorú valóság. * * * Az imént gördült be a lelkész kocsija a tehetős parasztgazda udvarára. Ő maga már belépett a házba, de az egyházfi most kászolódik le a kocsi-ülésből, óvatosan tartva kezében a feher kendőbe göngyölt kelyhet s az Úr-vacsorájának egyeb kellékeit. Szomorú ház ez nagyon 1 Egy kicsinyke élet ébredt itt ma a kelő nappal, de az édes anyáé kialuvófél- ben — fiatalon, boldogan, meghalni oly nehéz — az Úrnak végzései be- láthatatlanok. Kevéssel utánunk egy elkényszeredett anyóka vánszorog be a kapun, kopott nagykendője alatt mintha valamit szorongatna. Agyonfoltozott ruhájában, sápadt, beesett arcával, maga a megtestesült nyomorúság. Vissza-visszatekint, mintha rosszban járna, majd végiglopódzik a ház mentén, s az udvaron leül egy kidült száraz fatörzsre, mit a gazda talán kútágasnak szánt, s hogy majd megfaragják, oda készített. Fázósan gubbaszkodik ott, pedig az őszi nap me egen ontja rá sugarait ; feje fölött lármás fecskesereg csapong, azok röptét kiséri szomorú tekintettel. Talán ő is, mint azok, elvágyakozik innét, melegebb vidékre, boldogabb hazába ? A szomorú szertartás ott benn véget ért, a lelkész ismét megjelenik a tornácon és vigasztaló szavakkal búcsúzik a házigazdatói, ki őt lehor- gasztott fejjel nyomon követi. Az öreg asszony pedig ezalatt észrevétlen közeledett hozzájuk, s most hirtelen lehajol, hogy megcsókolja az egyház szolgájának kezét. „Egy kis kérésem volna, tisztelendő uram.“ „Beszéljen jó asszony!“ „Négyszemközt szeretném csak megmondani.“ Lassan haladnak egymás mellett hátrafelé a hosszú udvaron. „Hogy hívják leányom ? Nem emlékszem rá, hogy már láttam volna.“ „Özvegy Kaszás Péterné a nevem, és bizony nem láthatott még tisztelendő uram. Tavaszi szántáskor lesz még csak esztendeje, hogy közénk hozták, én pedig már évek óta nem tudok a templomba járni, mert a sallósi templom jó két órányira van ide gyalogszerrel. Ez az én legna- gyobbik bánatom. Míg győztem erővel, el nem mulasztottam volna egyetlen vasárnapot se, s a szent beszéden, amit ott hallottam, elgondolkodtam egész héten át. De már két esztendeje, hogy ágynak estem, nagyon ross'z a mellem és a lábaim se bírnak, most is csak azért cihelődtem fel, mert hírét vettem, hogy kihozták a tisztelendő uramat a szegény Kelemen Jánosné hugomasszonyhoz. “ „Ki a gondviselője?* „Senki! Azaz hogy a fiam, meg a felesége. Igenis. Itt lakom azoknál, mindjárt a harangláb mellett, az alsószeren. De már jobb szeretnék künn a temetőben lakni. Minek is él az ilyen tehetetlen öreg, akinek már senkise veheti hasznát, mikor körülötte a fiatalok rendre hullanak. A múlt héten igen rosszul voltam, már reménykedtem, hogy eljő az én órám is, csak az bántott, hogy nem élhettem még egyszer utoljára az Úr vacsorájával.“ „De hát miért nem küldtek értem? Kijöttem volna szívesen.* „Tetszik tudni, az ilyesmi pénzbe kerül. Nem a tisztelendő urat értem, tudom, hogy a szegénytől nem fogad el semmit se, de a fuvaros, meg az egyházfi járandósága. Hanem, ha talán most lenne olyan szíves a tisztelendő úr, hogy meggyóntatna az Isten nevében !* „Helyesen van! Menjünk a lakására.“ Az öreg asszony ijedt, tiltó mozdulatot tett. „Nem ! Ne, a világért se ! Ott nem is tudják, hogy én most ide jöttem, nem is készültek ilyen esetre. A fiam talán nem is szeretné, egy kicsit házsártos néha, pedig nem rossz ember ám. Csak pár lépés ide az iskola, talán ödamennénk. A mester úr már kieresztette a gyerekeket. Van ám egy kis borom is az Úr-vacsorájához, a korcsmárosné adta szívességből. Tetszik tudni, mivel a fiam nem tudta, hogy mi szándékkal vagyok, hát nem is vehetett.* És a kopott nagykendő alól előkerült a rejtegetett tárgy, egy orvosságos üveg, benne valamelyes kis bor. A lelkész megindultan intett jóváhagyást s az iskolaterem nemsokára ünnepélyes szertartás színhelyévé lön. A szegény, elgyötört lélek lerakta bűnös terhét s oldott szárnyakkal immár útra készen állt. Elgondolkozva ült a lelkész újra a kocsin, az öreg asszony magaviseleté különösnek tűnt fel előtte, a fiút, ki annyi mentségre szorul, gyanúsnak találta s elhatározá, végére járni a dolognak. A bőbeszédű fuvaros kérdés nélkül is elkezdte: „Hát meggyónt az öreg Kaszás Péterné is! Hej, avval is jót tenne ám az Isten, ha elvenné, nem csodálom, ha elkívánkozik ez árnyékvilágból. Nincs annak, kérem, semmi becsülete a fia házánál, kivált mióta elbetegesedett. A kényes menye még a szobában sem tűri meg, mert nem hallgathatja a köhécselését, ott fekszik a szegény egy hideg kamarában
