Harangszó, 1912-1913
1913-02-16 / 17. szám
1913. február 16. HARANGSZŐ. 133. s ha a jó szomszédok utána nem látnának, bizony még éhséget is szenvedne. Pedig jobb sorsot érdemelne. Nincs nálánál jóravalóbb asz- szony a falunkban, istenfélő, emberbecsülő, munkás volt mindig. Korán özvegyen maradt, de azért nem ment tönkre a kezén kis gazdasága s becsülettel fölnevelte négy árváját. Ezek ugyan rosszul hálálják meg nagy hűségét. Egyik, igaz, meghalt még hajadonfejjel, de a másik férjhez ment a városba valami vasúti bak- terhez. Mondják, jól megy a sorsa, kalapot visel, ténsasszonynak hivatja magát, de az anyjának nem küldene soha még egy silány keszkenőt se. Az egyik fia kertész a csaláni uraságnál, igaz, hogy többedmagával van, de nem is akart ám tudni a szegény édes anyja felől. Még törvényre is mentek, hogy ki tartsa el. Az urak azt határozták, hogy az Istvánnak lesz a kötelessége, annak nincs családja s különben is az övé lett az osztálykor a ház, amelyben most is lakik. Szegény Kaszás Pé- terné, bizony rossz gondviselője van 1 Fia már legénykorában is duhaj, veszekedő természetű volt, - mióta meg a katonaságtól megjött, valóságos Istenostora a falunak. Templom helyett a korcsmát látogatja s imádkozás' helyett káromkodással kezdi a napot. A háznépével gonoszul bánik, mondják, még kezet is emelt már az anyjára I“ Másnap reggel egy tagbaszakadt fcrfi jelentkezett a lelkészi irodában. Erősen dörzsölte szemeit tarka zsebkendőjével, amint jelenté : „A szegény édes anyám,’ özvegy Kaszás Petemé meghalt az éjjel. Tessék szép beszédet tenni fölötte. Nem sajnálom a költséget, hogy a világ szájára ne kerüljek!“ „Most ugy-e, nem sajnálod, de amíg élt, sajnáltad tőle a darab kenyeret 1 A világ Ítéletétől félsz ? Hát a saját lelkiismeretedtől nem tartasz-e ? A drága temetéssel csak a saját hiúságodnak tömjénezel, de a világ szemét be nem kötöd, rég megalkotta az rólad Ítéletét, hálátlan, rossz fia az édesanyádnak!“ „Ragalom az kérem, valami rosszakaróm mondhatta. Vagy talán ő maga panaszkodott? Olyan öreg, nem tudja már, mit beszél!“ „Ne vétkezzél még többet! Ő nem vádolt, sőt téged mentegetett minden szavával és ezzel a hazugsággal jámbor lelkén járult még az Úr színe elé is. Én majd eltemetem őt tisztességgel, de koporsója mellett ne várd, hogy dicsérjelek, sőt rád fogok mutatni, mint a hálátlanság élő példaképére, a ki gonosszal fizettél a jóért és várhatod az igazságos Isten büntetését! “ * # * Vajha ezt mondhatnám, hogy a Kaszás Péterné esete csak kivétel, de fájdalom — egy a sok közül! Élénken rokonszenvezek azokkal a kopott nagykendőjü anyókákkal, kiket vasárnaponkint a templomba jönni látok, mert tudom, hogy sorsuk többé-kevésbé azonos. A szívük csupa szeretet, de a szeretetben vajmi kevés részük van. Ha már sok álmatlan éjszaka árán fölnevelték saját gyermekeiket, tovaülnek az unokák bölcsője mellé, s türelmesen virrasztanak tovább, de jaj, az ő betegágyuk mellett ritkán őrködik hűséges gondviselés. Testben és lélekben megtörve, mint megváltót, várják a halált. Ha csak egy akad is olvasóim közül, ki megszívleli az öreg asszonyok sorsát s a kialuvófélben levő élettől nem sajnál egy kis meleg szobát, meleg szeretetet, akkor ím ezt a történetet nem írtam meg hiába. Tengerbe szórt milliók. Irta: Fábián Imre. Mikoriban a Titanik, ez a nagy hajóóriás a tengerbe sülyedt, a lapok egymás után vetették fel a kérdést, vájjon napfényre lehet-e még hozni valamikor ezt a nagy fényűzéssel, kényelemmel épített hajót, amelynek építése sok-sok millióba került ? Vagy ha a hajót meg nem menthetnék, felhozhatják-e azokat a kincseket, ékszereket, drágaságokat, amelyeket ott lent tenger mélyén rejteget a Titanik és a tengernek 7—8000 méter mélysége? — A válasz egyhangúlag volt, hogy az ember ez idő szerint a legtökéletesebb búvár-felszereléssel sem képes még 1000 méterre sem a víz alá szállani, tehát le kell mondani a reményről, hogy az ember, valamikor az elsülyedt milliók birtokába juthat. Aki ezeket a híreket olvasta, mindenki szomorúan gondolt arra, hogy annyi fáradságos munkának eredménye, annyi szegény család táplálására elegendő összeg örökre elveszett. Én»meg arra gondoltam, milyen különös is az ember. Egyik helyen embertársaival életük árán is szeretné megmentetni a már elveszett milliókat, a másik helyen pedig szakadatlanul szórja bele két kézzel a meglevő millióit a tengerbe 1 Mert szemeink előtt is naponként milliók vesznek el, esnek bele a hiábavalóság tengerébe. Éppen most fejeztük be a farsangot, a házasságkötések idejét. Habár rövid volt is a farsang, habár szomorú volt is, mert a házasságra készülő fiák egy része még mindig lábhoz tett fegyverrel áll az ország északi és déli határán, mégis tartottak lakodalmat országszerte eleget. Aki ismeri a magyar lakodalmat, tudja, hogy ezekben a napokban — a farsang rövidsége, szomorúsága da- 'cára — ezrek, sőt milliók költetnek el teljesen felesleges, tehát hiábavaló célra. A lakodalomtartás és a nagy pénzköltés édes hazánkban egyet jelent. Úgyhogy az a szülő is, aki már évek óta óhajtva várta gyermeke házasságra lépését, fél attól az örömnaptól, mert az a nap felforgatja egész házának életét és felemészti megtakarított, vagy sokszor — még meg se keresett pénzét. Igaz ugyan, hogy nem egyformán költenek minden lakodalomban. Vannak gazdagabb, fényesebb, drágább és vannak szegényebb, egyszerűbb, olcsóbb lakodalmak, de abban megegyezik gazdag és szegény, hogy annál legalább valamivel többet költ, mint amit tehetsége megengedne. Hány esetet tudnék felsorolni, ahol a család adósságba verte magát csak azért, hogy gyermeke számára fényes mennyegzőt tarthasson; hány szomorú példát lehetne elmondani, ahol szegénysorban élő család éveken át küzdött, kuporgatott, hogy legalább egy tehénre szert tehessen. Céljukat el is érték, de ekkor tartottak egy lakodalmat s a lakodalom egy nap alatt elnyelte hosszú évek keserves munkájának eredményét, jutalmát. Az örömnek ez a napja sok család életében a szomorúság emléknapjává lett. És miért van a lakodalmi nagy pénzköltés, a lakodalmi nagy hű hó ? Csak azért, mert így szokták ezt régen, így teszik ezt mások is! Nagyon lenéznék azt a vőlegényt, aki fényes lakodalom nélkül vinné otthonába szíve választottját. Szégyenkeznék az a menyasszony, akit nem'muzsikaszóval, hangos kurjongatással, reggelig tartó dáridóval fogadnának új családi fészkében. Szóval az ember arra nem sokat gondol, hogy az idők megváltoztak,
