Harangszó, 1912-1913
1913-02-09 / 16. szám
III. évfolyam 1913. február 9 16-ik szám. VALLÁSOS NÉPLAP. MegjeleniR novembertől febrnárlo minden vasárnap, márclustúl oKtóberio minden másod vasárnap. Kiadja a dunántúli egyházkerületi evangéliomi egyesület. Szerkeszti Ií. A 1’ I BÉL4 e v. lelkész. Előfizetési ára egész évre közvetlen küldéssel 2 korona 50 fillér, csoportos küldéssel 2 korona. — Az előfizetési díjak, kéziratok és mindennemű megkeresések a szerkesztőség címére Körmendre (Yasv&rmegye) küldendők. — Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító is. TARTALOM: Novak Gyula: A mostoha gyermek (vers). — Endreffy János: Az önmegtagadásról. — Pálmai Lajos: A hite- hagyott. (Elb ) — Horváth János: A családi nevelésről. — Isó Gizella: Jó az Isteni (Elb.) — Magyar Gazda: A tyúkok tojástermeléséről. — Ország-Világ. — Persely. A mostoha gyermek. Szálka volt a háznál mindenki szemében, — Hiszen édesanyja eltemetve régen I — Elküldték bolyongni a világba széjjel, Szülő-áldás nélkül, egy darab kenyérrel. Elindul az árva — azt se’ tudja merre, Tíz, tizenkét évvel menni hova merne ; Szomszéd falu végén a mécsek még égnek, A legelső háznál bennmarad cselédnek. Fizetése nem sok •— annál több a dolga, Dolgozik naphosszat guggolva, hajolva; Ha nem látja senki, sirva dől a földre, Gyönge lába vérzik, kis keze feltörve. Alkonyaikor aztán-a nyugvás jól esnék, De ő alig várja a közelgő estét; — Ahelyett, hogy csöndben, szépen megpihenne, Átjár falujába, fáradtan, lihegve. S ahol egykor anyja volt álmai őre, Leül a holdfénynél, kert előtti kőre ; — Míg benn vidám nóta, pajzán tréfa járja, Odakinn zokogva fiú apját várja. Szegény kis árva, elmereng a házon, Pedig meg van tiltva, hogy benne tanyázzon; Űzi mostohája, nem szereti apja, Anyja telkén még az eb is megugatja!... Nov'ák Gyula Az önmegtagadásról. Irta: Endreffy .János Hosszú fejlődésen, nehéz küzdelmeken kellett az emberi gondolkodásnak általhaladnia, míg végre rájutott, hogy az élet célja nem lehet más, mint maga az élet. Pedig mily egyszerű s kézzelfogható igazság ez : azért vagyunk, hogy éljünk; s mily különös játéka ez a bölcselkedésnek, hogy a legegyszerűbb s hozzánk legközelebb eső igazságokat érti meg legutoljára. Ennek magyarázata az, hogy ami hozzánk közel fekszik, azt annyira megszoktuk, hogy nem is méltatjuk a rajta való tépelődésre. A napot fölkelni, delelni s lenyugodni látjuk és szentül meg vagyunk győződve, hogy valójában is úgy van, mint ahogy mi látjuk; végre hosszú idő múltán jön a tudós s bizonyítja, hogy az emberiség megfigyelése látszat és nem való, hogy nem a nap kering a föld körül, hanem éppen fordítva. így vagyunk az élettel is; voltak korok, midőn azt hitték az emberek, hogy azért élünk, hogy tudjunk, hogy az élet súlypontja a tudás, — máskor meg a művészet, — megint máskor az élvezet... és Így tovább ; . a XX.-ik században végre hangoztatják, hogy az élet arravaló, hogy éljük; az életnek önmagában van a célja. Ha ez így van, ne csodáljuk, hogy mindenki törekszik jól, boldogan élni; erre vezeti az embert a már Istentől belénk fektetett őserős ösztön is. De az ember igazán boldog csak akkor lehet, ha egyéniségét érvényesítheti; ha folyton meg kell tagadni önmagát, ha le kell mondani képzeletében oly szépen kiszínezett reményeiről, — akkor az ember lehangolt, bánatos, akkor boldogtalan. És mivel az embernek sokszor le kell mondania, sokszor el kell tekintenie önmagától, sok szép reményét sírba temetnie, ez más szóval azt jelenti, hogy az életben sokszor kell boldogtalannak lennie! S a tapasztalat is azt bizonyítja, hogy a lemondás az élet kék egének gyakori s nem szívesen látott komor felhője, hívatlan vendége. De eljött közénk az élet orvosa, mert látta jól, hogy az élet betegségei nélküle fájdalmas s halálthozó ragállyá fajulnak; eljött, hogy még csirájában fojtsa el az emberiség éle
