Harangszó, 1911-1912

1911-12-24 / 9. szám

74.

HARANGSZŐ.

1911. december 24.

vagy tanoncaitok járnak-e templomba s az Úrnak szent asztalához avagy talán éppen időt sem engedtek erre nékiek? „Isten titkainak sáfárai“ vagytok-e, ha újszülött gyermekeitek megkereszteltetését napokon, heteken, sőt talán hónapokon át halasztgatjá- tok kicsinyes, haszontalan, semmis okok miatt, nem gondolva arra, hogy gyermekeiteket mily nagy üdv elnyerésében késleltetitek botorul ? És ha aztán oly helyzetbe juttok, hogy a „szükségbeli keresztséghez“ kell folyamodnotok, ki tudja nem úgy jár- tok-e, mint amilyen esetet elbeszélt egy udvari főorvos. Egy magánosán álló nyárilakban gyermeke született a fejedelmi családnak. A keresztelést természetesen — nagyúri szokás szerint — csak hónapok múlva tervezték. Ámde hirtelen súlyos beteg lett az újszülött és ép akkor, midőn a fejedelmi szülők nem is voltak otthon, — ugyancsak nagyúri szokás szerint — már utazgattak. Mit tegyenek a gyermekkel, nehogy kereszte- letlenül haljon meg ? Lelkész nem volt közelben. Behívták hát hamar az egyik szolgát, ám az nem értett a kereszteléshez. El kellett neki először töviről-hegyire mondani és magyarázni, hogy a haluokló kis fejedelmi sarj keresztelésekor mit is mondjon és mit tegyen. Mondjátok csak „Isten titkainak sáfárai“ volnátok-e, ha hasonló esetben, ami pedig minden pillanatban beállhat, hasonló helyzetben találnának benneteket ? — Mindebből mindannyian megtanúlhat- jnk azt, hogy „Isten titkainak sáfáraitól“ óh milyen sokat kíván az Úr 1 *

Azt mondja Pál apostol az I. Kor.

4. 2.: „Ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkivántatik az, hogy min- denik hívnek találtassák“. Isten tehát azt kívánja minden egyes keresztyéntől, hogy „mint Krisztus szolgája és Isten titkainak sáfára“ „hívnek találtassák“. Hogy e hűséget helyesen értelmezzük, elmondom a következő történetet.

Sok, sok idővel ezelőtt — több mint 600 évvel — élt Alexandriában, Egyiptom akkori fővárosában, egy Antóniusz nevű férfiú! 8 éves korában elhaltak szülei s nagy vagyont hagytak reá. Ám Antóniusz nem sokat törődött nagy vagyonával, sokkal szívesebben foglalkozott ő Krisztussal, „kinek nem volt hová fejét lehajtsa“ és az apostolokkal, akik elhagyták mindenüket, csakhogy az Úrat követhessék. Midőn egy alkalommal a templomban ama szavakat hallá felolvasni, amelyeket Jézus a gazdag ifjúhoz intézett: „Ha tökéletes akarsz lenni, eredj el, add el vagyonadat és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben“, — ő is betű szerint igy cselekedett, elhagyta barátait, hozzátartozóit s kivándorolt a messze pusztaságba, hogy ott teljesen és zavartalanul Istennek élhessen. Lakása egy sziklabarlang volt, mely azelőtt temetkezési helyül szolgált. A puszta földön aludt, szigorú böjtöt tartott, messze elkerülte az arra tévedt embereket. így élt 35 éven át. Híre elterjedt az egész tartományban. Mindenki csodálta s mint igazi nagy^ szentről beszéltek róla, kinél nagyobb nincs s nem is létezhet már e földön. Egy napon az a gondolat támadt lelkében, hogy ugyan helyes-é ezen ő istenszolgálata ? E gondolattal aludt el. És álmában Isten megadta a feleletet kérdésére. Álmában ugyanis tudtára adta Isten, hogy menjen Alexandria városába, ott lakik egy cipész, aki nem kevésbbé szolgálja az Úrat, mint ő. Reggel amint felébredt Antóniusz, bement a városba, s ott felkereste a cipészt, akit álmában megnevezett néki az Úr. Ez az ember nem aludt a puszta földön s nem is tariott szigorú böjtöt. Megkérdezte tőle Antóniusz azt is, hogy milyen istenes lelki gyakorlatokat szokott végezni. „Semmi különöset — mondá a cipész, — reggel napkeltével én is felkelek, buzgón imádkozom magamért és családom tagjaiért, azután elvégzem szorgalmasan napi munkámat, elfogyasztom az egyszerű eledelt az enyimekkel, s este lefekszem, miután buzgón imádkoztam hozzám- tartozóimmal“. Megtudta ebből Antóniusz, hogy eddigi élete folyása ott messze a pusztai magányban nem igazi istenszolgálat volt, mert az Úrnak szent tetszését csak azok nyerik meg, akik őt szívük egyszerűségével és hűségével szolgálják.

lm ebből láthatjuk tehát, hogy az apostoli intés teljesítéséhez, a megkívánt „hűséghez“ egyáltalában nem kívántatik semmi különös dolog, nem kolostori lemondás, nem rendkívüli tehetség, nem nagyszerű tettek és cselekedetek, nem is soha egy pillanatra sem nyugvó örökös elfoglaltság, lótás-futás, hanem, miként ama alexandriai egyszerű mesterembernél, kegyes, istenes, s becsületes munkában eltöltött józan élet, mely egyszerűséggel és „hív ség gél“ sáfárkodik, „mint Krisztus szolgája és Isten titkainak sáfára

Németből: Rédei Károly, evang. lelkész.

Egy szó karácsony szent ünnepén.

Élt az ősrégi időkben egy felette hatalmas király, aki roppant hadseregével idegen országokba tört, falvakat, városokat feldúlt s porrá égetett, a legyőzött ezreket pedig rabságba hurcolta. Tetteit kősziklák lapjaira vésette, s midőn halálát közeledni érezte, óriási kövekből hatalmas sírboltot építtetett s meghagyta, hogy holttestét bebalzsamozzák, nehogy rothadás érje.

Neve azonban, minek hallatára egykorúkkor milliók remegtek, nem ismerős, nem él a későbbi népek, nemzetek ajakán; arcunk nem gyúl lángra, szivünk nem dobog hevesebben, ha tetteiről olvasunk. És eljön majd az idő, midőn az eső és vihar síremlékének utolsó kövét is porrá őrli, s a puszták homokja még nyomát is befödi, mintha nem is élt volna soha e világon.

A régi időkben szintén élt egy ember, kinek nem volt hadserege, nem is ontott vért, s nem is dúlt fel falvakat, városokat. Nevét nem vésette márványlapokra, hanem az emberek szivébe. A bűnösöknek kezét nyújtotta, a betegek lázban égő homlokát gyöngéden végigsimította, a könyörület lámpásával bevilágított a nyomor sötét helyeire s beketűrő és engedelmes volt mindhalálig — a keresztfának kínos haláláig. Kik legkegyetlenebbűl üldözték, azokat szánta legjobban s leghőbb vágya volt: az elvadult sziveket isteni példájával szeretetre ébreszteni.

Nem építtetett magának óriási sírboltot — és íme mégis a ragyogó világvárosok fényes palotái között ép úgy, mint az elhagyott kis falvak alacsony kunyhói közt, ott az emlékének szentelt hajlék égbenyuló tornyával, igen, még messze föntebb az emberlakta vidékeknél, ott-ott az örökhó birodalmában is hirdeti egy hóval fedett kicsinyke kápolna az ő szeretetének munkáját, ma pedig az egész világon szerteszét az emberiség milliói ünnepük születése áldott évfordulóját : karácsony szent ünnepén.

íme, a jóság hatalma mérhetetlenül nagyobb e világ minden rettenetes nagy hadilármájánál

Ez édesen hívogatja a szegény tévelygőt, mint az édes apai ház szelíd világa a sötét erdő mélyén tévelygő tékozló fiút. Oh, ne féljetek attól, hogy a jóság és vigalom elenyész e földön. Ama édesen hívogató istenige és ama határtalan szeretet halhatatlan, — győz a gúnyolódáson és gyűlöleten s szent áhítattal ünnepük az elhagyott emberszivek most és mindörökké I . . .

Foerster nyomán: Rédei Károly.