Harangszó, 1911-1912
1911-11-26 / 5. szám
36. HARANGSZÓ. 1911. november 26. Isten, mindörökké!“ (73. Zsoltár 25, 26.) Ha sok szenvedés éri és gyötri, nem esik kétségbe, hanem ezt mondja ajka: „Amiket itt szenvedünk, nem hasonlítható ama dicsőséghez, melyet az atya készített az öt szeretőknek." Olyan férfiú volt a pogányok nagy apostola Pál, kit egyik csapás baj a másik után ért, de meg nem tört s szent meggyőződéssel vallá mindenkoron : „Nemhogy az én szükölködé- semre nézve szólnék: mert én megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok meqaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szükölködés- sel is. Mindenre van erőm, a Krisztusban, aki engem megerősítPhilip. 4, 11 —13.) — Istenfélő volt az a kereskedő is, aki, miután nagy vagyonát elvesztette, így szólott: „Mikor gazdag voltam, minden dolgomban Istenben bíztam, most hogy szegény lettem, minden dolgom Istenre bízom.“ — Ilyen volt ama leány is, aki, midőn szegénysége fölött szánakoztak, ezt mondotta: „Mit szánakoztok rajtam ? — azért hogy szegény vagyok ? Az ember a mennybe juthat anélkül, hogy egy árva fillérje volna erszényében, de Isten kegyelme nélkül nem, én pedig bírom ezt, — higyjétek oly boldog vagyok én e tudatban." Igen az istenfélelem megelégedetté tesz, mert az eszébe tartja az apostol szavait: „Semmit sem hoztunk a világra, világos hogy ki sem vihetünk semmit", az Istennel való békét és az ő benne való édes örömöt, azonban magukkal viszik az istenfélők az örökkévalóságba. És most szóljunk néhány szót az elégedetlenekről. Ha avégett zúgolódnak, hogy ők egyszerű nép, mig mások az urat játszák, szívleljék meg egy öreg tanítónak szavait, aki, midőn egykori tanítványa azon panaszkodott, hogy ő csak egyszerű napszámos, mig pajtásai, akikkel egykor egy padban ült, előkelő és gazdag urak, ezt felelte: „Csakugyan olyan szegény vagy te ? Nézd csak, karjaid, mily erősek és ügyesek a munkára, ugyan odaadnád-e ezer pengő forintért ? És jó egészséged ugyan odaadnád-e egy millióért ?“ Bizony-bizony megszívlelhetnék e szavakat, a negyedik osztály tagjai. Hiszen ha istenfélők volnának, ígyen kellene szólniok: „Igaz, hogy csak egyszerű munkásember vagyok, de van élelmem és ruházatom, miért ne lennék megelégedve azzal ? Jobban a gazdag sem lakhat jól, mint én. Igaz, hogy nincs házam, de az én Üdvözítőmnek sem volt, más házánál lakott Ő is. Miért panaszkodna hát a tanítvány, ha a Mesternek sem volt jobb dolga, sorsa. Asztalomon bizonyos, hogy egyszerű ételek vannak, de nem „angyalok kenyerét“ birom-e az én kedves bibliámban, amivel annyi ezer meg ezer dúsgazdag nem bir ? Az is igaz, hogy u. n. előkelő emberekkel sem társaloghatom, ámde minden nap és minden órában beszélgethetek az én Istenemmel a legteljesebb bizalom hangján. A színházba sem juthatok el, de nem is kívánkozom oda, Istenháza azonban minden áldott vasárnap nyitva van számomra Ez felüditi a testet is, a lelket is, itt tanulom megismerni a mennybe vezető utat. Kocsikázásra sem telik igen szerény jövedelmemből, de egykor mégis Illés szekerén jutok fel a mennybe, s ha szolgákat sem tarthatok, amire nem is vágyom, mert az ember maga sem más tulajdonképpen, majd eljönnek egykor Istennek angyalai s az én megváltott lelkemet felviszik Üdvözítőm ölébe. Akkor én is hallani fogom a boldogító szózatot: ,Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe /“ (Máté 25, 23). — íme így szól az istenfélő ember. És vájjon hol szerezhetjük meg az istenfélelmet ? Isten házában van az a gyógyszertár, ahol e drága orvosságok vannak és ingyen kaphatja mindenki; és bizonyos, hogy aki e mennyei orvosságot élvezi, az nem szegődik az elégedetlenek táborához, nem irigykedik, nem zúgolódik, hanem ekként szól a szent ének szavaival : „Mindennemű dolgomat, Jó s nehezebb sorsomat, Uram, csak rád hagyom ; Életemnek öröme Szintúgy mint a sérelme, Tudom csak tetőled vagyon.“ Azért bátran elmondhatjuk, hogy aki megtalálta az isten félelmet, az a legnagyobb nyeremény birtokába jutott. És ezt megnyerheti mindenki, aki akarja! Németből: Rédei Károly, evang. lelkész. Nótás Ferkó. Irta: Szombath Ernő. Búcsún történt. A fiatalság javában rakta a csárdást a korcsma udvarán felállított sátor alatt, amikor ott termett a táncoló párok között Nótás Ferkó. Egyet intett a cigányok felé, s a muzsikának egyszerre vége szakadt. Általános zavar támadt. Egy-kettő kivételével senki sem tudta, mi történt. Hát kíváncsian tekintettek a cigányok felé. Azok előtt meg hetykén, kifent bajusszal állott Ferkó. Büszkén, kihívóan, dacos fővel tekintett el a kavargó párok feje fölött. Amint a legények észrevették Fer- kót, azonnal tisztában voltak a helyzettel. Kérdőre is vonták. Elek János, a legmódosabb gazdának a legényfia lépett Ferkó elé. — Te tetted ezt ? Ferkó hetykén csapta félre a kalapját. — Én hát 1 — És miért ? — Mert nekem úgy tetszett! A hetyke szavak Elek János vérét is felforralták. De még uralkodott magán. — És kinek a parancsára tetted ? — Senkiére! Nekem senkisem parancsol 1 — Ej hal De nagy úr lettél! — Nem is vagyok olyan koldus, mint te 1 Eleknek arcát elfutotta a pir. Szikrázó szemmel tekintett a sértegetőre. — Hallod, válogasd meg a szavaidat, mert majd megtanitlak én móresre, ha eddig meg nem tanítottak 1 A többiek ezalatt körülállták őket. A legények között morgás támadt. Fenyegetőleg szorult összébb a gyűrű Nótás Ferkó körül. De az higgadtan állt a helyén. Csak a szája körül látszott a gúny mosolya. S kicsinylőleg méregette végig szemeivel Eleket. Elek szinte reszketett a dühtől. — Ki vagy te ? Mi vagy te ? Te falu szemetje! Ferkó még hetykébbre vágta a kalapját. S aztán hajladozva, maró gúnnyal recitálta a maga gyártotta verset. — Nótás lelkem, nótás kincsem, A nótásnak párja nincsen I Elek János, szemed álmos, Eredj a kuckóba János I Alig mondta el az utolsó szavakat, Elek keze nagy ivet irt le a levegőben s hatalmasat csattant a Ferkó arcán. A verekedés általános lett. A leányok sikoltozva menekültek. A legények meg egy gomolyba kavarod-
