Harangszó, 1911-1912
1912-01-07 / 11. szám
88. menekvés számukra, közel az utolsó óra. A gondviselő Isten a végveszély idején felébreszti az emberben az életösztönt, az önbizalmat, a halál- félelemben az azt leküzdő csodaerőt. A gyermekek imádkoznak: Uram s én Istenem ne hagyj el bennünket! De gyermekerővel bár, keményen dolgoznak is. Volt velük egy kis öntöző kanna. A kisebbik ezzel meri a betőduló vizet, egyik tele kannát a másik után üríti ki. A nagyobbik, hogy támaszt adjon a dülöngő csónaknak a petrencerudat a kormánykarikába feszíti s szétvetett lábaival ad némi egyensúlyt az ingadozó járműnek. Egy darabig győzik. Majd a kisebbik megszólal: — Jaj! fáj a karom, a hátam, nem bírom merni tovább a vizet. A nagyobbik kér, könyörög: — Merítsd csak édes, merítsd drágám; nézd, ha én eleresztem a rudat, felborulunk és a vizbe fulladunk. — Jaj, de nagyon nehéz a kanna mindig telemerül vízzel, mondja a kisebbik. — Ne merítsd tele, merítsd csak félig, de azután gyorsan, sietve ürítsd ki a kannát, mert ha csónakunk megtelik vízzel, akkor elmerülünk. Dolgoztak szegények a végkimerülésig és folyton imádkoztak: Uram, Istenem, ne hagyj el minket! Talán a rettegésnél is nagyobb volt az igyekezet a vizmerésben és a rúd feszítésében. Minő hajmeresztő kép. A haragos vihar forgatagában küzködő gyenge gyermekek, a leselkedő halál torkában két feslő életbimbó, az enyészet küszöbére vetett két hánykódó virágszál ... Ez alatt szőlőmunkások, kik a gyermekek veszedelmét észre vették, jelentik a dolgot az apának. Rémülten futott a vízpartra. Csónak és mentőeszközök után kiáltoz. Egy sereg ember összeverődik, csónak is kerül elő, de nincs vállalkozó, ki a vizre bocsátkozni merne. A legbátrabb halászok is istenkisértésnek mondják a vizrebocsátkozást. Beérni őket nem lehet, hiábavaló minden kísérlet: mig valaki nyomukba érhetne, az alatt vagy elvesznek, vagy csodamódon partot érnek. Lehetetlen és céltalan minden próbálkozás. A szegény apa kimondhatatlan lelki tusát áll ki. Mereven néz a ködbevesző messzeségbe, hol gyermekei egy törékeny dióhéjon vergődnek a HARANGSZÓ. háborgó habokkal. Kezeit tördeli, sir, imádkozik. A nép némán, könyezve áll körülötte, nincs egy biztató hang, egy megnyugtató szó, egy vigasztaló reménysugár, csak az elnémult fájó részvét. Már csak egy kis fekete pont látszik a távolban, azután ez is eltűnik. Végre a lesújtott apa némileg ösz- szeszedi magát s a közeli tihanyi révbe siet, a még mindig tomboló viharban átmegy a túlsó partra s vasúton leutazik a révészek által megjelölt vasúti állomásra, amelynek tájékán a csónak partra juthatott. Itt semmi jelre, semmi nyomra nem akad, azt tanácsolják neki, utazzék yissza a már elhagyott legközelebbi állomásra; a kiindulás pontjából és a szél irányából következtetve a hullámverés csakis oda verhette ki a csónakot. Éjjel érkezik oda, semmit nem tehet hát. A hajnal pirkadása kint találja a parton, fel alá jár, keres, kutat, kérdezősködik. Egy vasúti őrtől megtud annyit, hogy a vihar csillapultával egy kopott csónakot fedezett fel a parton, melyet valószínűleg a vihar hozott oda, de hogy mikor, azt nem vette észre s közelében semmi élő lényt nem látott. Felkeresi a helyet, megnézi a gazdátlan csónakot; de azelőtt sohasem látta s így nem tudhatta, vájjon ebben ültek-e gyermekei. Míg másokkal együtt a helyet szemlélgeti, mintha Írásjeleket venne észre a homokban s az aggodalom és reménység között vergődő apa úgy véli, hogy fia nevének betűi azok, miket a már részben eltaposott irás mutat. Visszamegy a vasúti állomásra, hátha tudnának ott valamit gyermekeiről. A nagyobb fiúnál volt mintegy két korona aprópénz és ha megszabadultak a viharból, lehetséges, hogy az esti vonattal visszafelé utaztak. Épen sok utas lévén, a pénztáros nem vehette szemügyre a jegyváltó utasokat, de arra emlékszik, hogy egy fiúnak adott ki egy egész és fél jegyet, de hogy melyik állomásra, azt már nem tudja s a visszamaradt féljegyet is kiadta valami utasnak. Még mindig leverten, de némi halvány reménységgel tér az apa hazafelé s amint a tihanyi révpart felé közeledik, hát csak látja elébe sietni eltűnt gyermekeit. Ki Írhatná le e percben a szülői kebel érzelmeinek hullámzását. Bizony a szeretet, a kifejezhetlen öröm s az Istent dicsérő hála emelkedett a boszuság és szigorú harag fölé s 1912. január 7. melegen, örömkönnyek közt öleli keblére gyermekeit a rettenetes, szivet- tépő aggodalmakat átszenvedett apa. A kisebbik kezében most is ott volt a kis öntözőkanna, szabadulásuknak egyetlen eszköze, ha ez nincs velük, bizonyára hült tetemükre talált volna az apa az elernyedt, rozoga csónak mellett, talán épen azon a helyen, hova a nagyobb fiú egy nádszállal nevét karcolta a homokba. A kis kannát azóta mint megbecsült családi ereklyét őrzik és az emlékeztet mindeneket a házban, hogy a gyermeki meggondolatlanságból származott é'etveszedelemben a gondviselő Isten elküldi védőangyalát s az megőrzi azokat, kik a halál árnyékába jutottak. Hasonló eset. Négy fiatal ember: két tanító, egy gazdasági tisztviselő s egy tizenhétéves tanuló csónakon kirándulásra mennek. Életvidámság, bátorság szivükben, erő, ügyesség karjaikban. A legszebb verőfény mosolyog a délutáni órákban; felséges mulatság ilyenkor a hűsítő párát lehelő vizen kalandozni. A tó felett még ragyog a nap aranysugára, de északon, a Bakony felől sötét, nehéz fellegek tornyosulnak. Ügyet sem vetnek rá. Csaknem bent a víz közepe táján járnak, mikor a hirtelen rohanó szél paskolni kezdi a tó felületét s a csónak jobbra s balra inog a felszántott hullámbarázdákon. Emberül meg kell markolni a kormányt és az evezőket, hogy meg- küzdhessenek a hullámokkal. Megered a zápor s zuhogva hull alá a sötét felhőkből, cikázó villámok sisteregve csapódnak le a habokba s alkonyi sötétség borul a vízre, csak a hullámok habzó taréja csillog ezüstfehér fényében. Fenséges, félelmetes szépségben tombolnak a megbőszült elemek : fent a dühöngő orkán, lent a fenékig felkorbácsolt tenger. Az utasok megfeszített izmokkal visszafelé irányítják a csónakot s egy erős hullámcsapás leüti a kormánydeszkát rúdjáról s' a csónak megperdül maga körül az örvényen. Az eddig élcelődő s a viharral szinte kedvteléssel packázó hajósok most megszeppennek. Kormány nélkül, pusztán a két evezővel nem tudnak megküzdeni a dühöngő habokkal s a csónak cél és irány nélkül hányódik a víz hátán. Az evezősök a kemény munkában kimerülnek, felváltják hát egymást. A vihar mind szilajabbá lesz, a hajósok bá-
