Harangszó, 1911-1912
1912-01-07 / 11. szám
torsága elfogyott, kitartásuk lohadó- ban, már Istenre bízzák sorsukat. Lehányják felső ruháikat, hogy ha kell, úszva próbálják a menekvést, ki is szemelték, hogy ki hol kapaszkodjék meg, ha a csónak felborul. Kétségbeesésük egyre fokozódik. Mint könnyű labdát dobálják a hullámok a csónakot ide-oda, minden hajóstudomány kudarcot vall, minden izomerő hiábavaló ; az evezőkkel már nem hajtják a csónakot, csak a hullámcsapások erejét próbálják velük enyhíteni, felső testükkel előre-hátra, jobbra-balra hajladoznak, valóságos tornagyakorlatokat végeznek, hogy a csónak súlypontjából ki ne billenjen. Mikor halálfélelmükben már egymástól is búcsúznának, valamelyiküknek egy ötlete támadt. A csónak- padon hevert egy elernyedt lópokróc, hogy mikor és miért került a csónakba, senkisem tudta. Ezt kellene vitorla módjára kifeszíteni s akkor a f csónak nyugodtabban siklanék tova a hullámokon. Valamelyikük zsebéből egy darab t zsineg is került elő. Ezzel a pokróc egyik .sarkát az evezőrúd végéhez kötözik, azután merőlegesen felállítják, az ülődeszkához feszítik, majd a pokróc két másik sarkát lábaikkal a párkánydeszkához nyomják s készen van a vitorla. Mindez pár pillanat műve: a szél megkapaskodik a hevenyészett vitorlában s irányt ád a csónaknak ; most már a másik evező kormány gyanánt szolgál s gyors iramban szalad a csónak; nem telik bele egy fél óra . és szerencsésen kikötnek a Uüsó parton. Esz, erő, ügyesség cserben hagynak bennünket s a veszély utolsó percében segítségünkre jön a gondviselés csodaszerű oltalmával. Négy emberélet már-már elmerül a mélységes hullámsírba s az elnyűtt pokróc és az arasznyi zsineg mintha ez alkalomra lett volna előkészítve, megmenti életüket. Máskor a szemétre való limlom, most a veszély pillanatában értékesebb milliókat érő kincsnél. Nem Isten újjá mutatott-e rá ezekre ? Az Urnák útja kinyomozhatlánok, tanácsai megfoghatatlanok. „Az Ur gondot visel, Bár az ég dörgéssel, Villámmal rettent, Bár rám tör vész s halál, Az Úr mellettem áll, Hatalma megment. Velem van a viharban, Elsimulnak a zord. habok S buzgón hálát adok.“ 1912. január 7. HARANGSZŐ. Heródes. Szólt a felbűszült Heródes: „öljétek meg az új királyt!“ Futva siet a szolgahad, Sok gyermeket kardélre hányt. Csak egy maradt meg életben, De Ő nincs már Bethlehemben. # * * Sírnak a bús anyák, Temetésre mennek, Megásva a sok sír Szegény kisdedeknek. Nem is tudták miért, Halált szenvedtenek, Mint letépett bimbók Mennyben leltek helyet. Csak egy maradt meg életben, De Ő nincs már Bethlehemben. * * * Meghalt Ő is, gyászkereszten, Millióknak bűneiért; Szidalmazó elleniért, Ott is esd még bocsánatért. De nem maradt a sírban lent, Örökéletre mennybe ment. Hajas Kálmán büki tanító. Hogyan ünnepük a tamul keresztyének karácsony ünnepét. Ha mi misszionáriusok a pogányok- hoz megyünk, így szólunk hozzájuk: „Azért jöttünk, hogy tőletek valamit elvigyünk és jobbat adjunk helyette, a keresztyénséget a pogányság helyett, az igaz Istent a bálványok helyett, Krisztusnak kegyelmét a démonoktól való félelem helyett.“ És így folytathatjuk tovább: „keresztyén ünnepeket pogány ünnepek helyett.“ Ünnepet ülnek az egész világon, de Délindiai tamuljai, kik között működünk, különösen ünnepkedvelő nép. Pogány ünnepeik pompája párját ritkítja az egész világon és a jámbor hindu a legmagasztosabbat látja abban, ami szemét elbájolja, szivének megnyugvást nyújt. Bámulatot kelt, amit a hindu bálványaiért tesz és mégis hasztalan és semmis istentisztelet ez, mert épp ezen az ünnepen, melyen Istennek akarnak szolgálni, ünnepli a test győzedelmét. A hindu, ki keresztyén kíván lenni, ünnepeivel is kell hogy szakítson. De Istennek legyen hála, mi keresztyének mégis kárpótlást nyújthatunk nekik. A keresztyénség, mely azzal az örömhírrel lép föl, hogy minden embernek örömet hozzon, nem ünnep 89. és öröm nélkül való; inkább igaz örömhöz segíti az embert és a keresztyén ünnepek a dicsőítés és hála napjai Istennek a Jézus Krisztusban való kegyelmi bizonyságáért. Ha tehát a hindu a keresztyénséget megkedvelte, elvárható, hogy a keresztyén ünnepeket is megkedvelje. Istennek hála, Indiában nemcsak egyes meg- térítetteink vannak, hanem egész gyülekezeteink is, melyek hosszú fennállásra tekintenek vissza, melyeknek a keresztyénség már egész természetes valami. Nekik már a keresztyén ünnepek sem idegenek, kedvelik és ünnepük, többnyire saját módjuk szerint. A misszionáriusnak már nem szükséges magyarázgatni, a keresztyének már elsajátították ezen ünnepeket, amennyiben nemzeti színezetet adtak nekik. Ez csak örömünkre lehet nekünk misszionáriusoknak, mert mennél inkább válnak a keresztyén ünnepek népünnepekké, annál erősebben gyökeredznek meg a népben. Be akarom mutatni a következőkben, hogy ünnepük tamul keresztyé- neink a karácsonyt. Mint Németországban, úgy Indiában is a karácsony ünnepe az, melyet leginkább ünnepelnek és ezért — legalább a nagyobb helységekben — a pogányok előtt sem ismeretlen. Szép számú keresztyéneinknek a karácsony ünnepe, épp úgy mint Németországban. családi ünnep, amelyre összegyűlnek. A missziói állomásokon lévő iskolás gyerekek, ha lehetséges, haza utaznak, hogy szüleikkel és testvéreikkel együtt ünnepelhessenek. Az indusok éppen úgy szeretnek utazni, mint a németek és karácsonykor zsúfolásig felnek meg a gőzöskocsik. Hogy ünnepük karácsony ünnepét otthon ? Hát nagy ajándékokat nem ismernek a tanulók. Ahhoz ők sokkal egyszerűbben vannak nevelve. Azt a nagy fényűzést, melyet karácsonykor a mi asztalunkon találunk, ők nem ismerik, de nem is kell nekik. Azért az ajándék mégsem hiányzik. Rendes körülmények között a háziatya feleségének és gyerekeinek vesz új ruhát, de cselédeiről sem feledkezik meg, ha ugyan van neki. Ezt a szokást nem az európaiak honosították meg náluk; mert ugyan ezt teszik a hindúk januárban a nagy pongkel- ünnepen. A keresztyének a pongkel- ünnepeket természetesen nem ünnepük velük, de ezen szokást átvitték a nagy ünnepjükbe. Karácsonykor sütnek is, de nem mákos kalácsot, hanem csak olyasfélét, aminek a tamul szív örülni tud: olajos
