Harangszó, 1911-1912

1911-12-24 / 9. szám

72. HARANGSZÓ. 1911. december 24. — Többet nem bántlak, ha nekem is adsz mézeskenyeret. — Nesze, harapj te is! A szurtosruhájú fiú nem száját, hanem kezét nyujtá a kenyér után és elkapta az egészet s kajánul vigyo­rogva elszaladt vele. Nosza, siratá a két kis testvér a mézeskenyeret, a kis, fehérarcú fiú pedig vigasztalja vala őket, mondván, hogy megosztja velük majd azt is, a mit ezután fog kapni édesanyjától. Feledé a kis cseppség a sírást, an­nál inkább is, mert egy kis, fehér galamb szállt le melléjük a háztetőről. S nagy örvendezve nézék, a mint az a morzsákat fölcsipegeté. A kis tolvaj pedig elfogyasztván nagy mohón a lopott mézeskenyeret, közébük mene újra és csúfolá őket. Majd pedig az olajfa gyümölcseit hajigálá nagy kövekkel. Azonközben tevéken ülő utasok haladtak el mellettük, kik közül egyi­ket a hajigáló fiú köve megütött. Az utas leszállt tevéjéről s a gyermekek­hez menvén, indulatosan kérdé : — Mélyítek dobott meg?! Sietett válaszolni a kis bűnös; a szőke fiúcskára mutatva mondá: — Ez, ni! Az utas már ütésre emelé kezét, de a kis, kékszemű fiú bátran sze­mébe néz vala, erélyes, csengő han­gon szólván: — Nem bánom, üssön meg engem a bűnös helyett, de a jó Isten is látta, hogy nem én voltam. Azután pedig a szurtos fiúhoz szólt vala feddőleg: — Ládd-e, ládd-e, milyen rossz vagy te I Én szeretlek téged s te mé­gis mindig bántasz és még mással is meg akarsz veretni a te bűnöd miatt. Avagy nem féled-e te az Istent ? — Oh, te gonosz lélek, te! Már ilyen zsenge korodban is a bűn ös­vényén haladsz! — fakadt ki méltó haragjában az utas és elveré a kis gonoszt, ki annak következtében majd fölveté az utcát sikoltozásával. Az utas eltávoztával pedig meg- kapá bosszújában a kis, fehér ga­lambot és kitekerő nyakát. Erre a kis kékszemű, aranyhajú fiú keserves sírásra fakad vala s vi­vőn a kis meggyilkolt állatot édes­anyjához, ölébe borulva zokogá: — A rossz Judásnak nincs semmi szíve!... Megölte a mi kis, ártatlan, fehér tubinkat! Rege. Ezüsttörzsű nyírfák Mit zúg az őszi szél Tar lombotok körül Míg lopva szárnyra kél ? A légben messze fenn Még hallani vélek Egy halk, bús sirámot. Titkos szeráf-nyelven Mindenben, mindenütt Egy regét sugának : ,.Kis sajka kelt útra; Ifjú volt a kéz, mely Kormányzá, vezeté Bízó reménységgel. De hajh I — még alig járt Zúgó habok felett Az élet tengerén: Fordíta rajt a Sors ! — S ott siklott már tovább A Lethe kék vizén. Mély álomban ringva Az ifjú révbe ért, Hol az Úr keze nyújt Legfejedelmibb bért. Várt rá új ébredés, Uj élet, szebb virány ... S a másik parton, mely Örök nagy ködbe tűnt — Zokog egy barna lány. Pohánka Margit. Rezső titka. Elmeséli: Kühn János tanító. Egy nagy város forgalmas utcáján, a könyveit hóna alatt tartva, állott egy kirakat előtt Rezső, aki körülbe­lül 11 éves szép szőke kis fiú volt. Egészen elmélyedt a nézésben, pe­dig ebben a kirakatban nem játék­szer, nem is szép könyvek voltak kitéve, hanem betegápolásra szolgáló tárgyak. A kirakat közepén állott egy kényelmes tolható karosszék, s ennek a nézésébe merült el annyira Rezső. — „Bizony, ha édesapámnak ilyen széke volna, könnyebben ülne. És akkor ki is tolhatnák az udvarra. Kényelmesebben is írhatna benne, mert egy kis asztalka van ráerősítve, amit igazítani lehet.“ — Rögtön megérlelődött benne az elhatározás. Összeszorult szívvel ment be az üzletbe és megkérdezte a szék árát. Drága, gondolta, de azért nem is olyan lehetetlen összeg. — A húsvéti ünnepek már elmúl­tak, karácsonyig még sok idő van hátra, s addigra a szék árának együtt kell lennie. Ez a gondolat foglalkoztatta min­dig Rezsőt, mert hogy az ösz- szeget egyedül néki kell előterem­tenie, az nyilvánvaló volt. Az apját szerencsétlenség érte. Egy alkalommal az irodában, — amelyben alkalmazva volt, — egy magas köny­ves polcon keresgélt, alatta egyszerre csak összetört a létra s ő majdhogy teljesen munkaképtelenné nem vált. Otthon ült vánkosok közt és írt, hogy családját fönntarhassa. Édes­anyja pedig egész nap varrt és mégis a keresetből éppen hogy meg tudott élni a család. Elmúlt a nyár, már hűvös kezdett lenni az idő. Rezső iskola után so­hasem jött haza pontosan, csak min­dig későn, elfáradva. Már az első hó is lehullott, de Rezső ma is csak későn jött haza, ezért édesanyja kér­dőre is vonta fiát. „Ugyan édes Rezső, mit csinálsz te mindig oly soká János barátodnál ?“ „Ne hall­gass el semmit, hiszen velem szem­ben mindig őszinte voltál*. Rezső letérdelt édes anyja előtt, boldogan nézett szeme közé és így szólt: „Édesanyám, most sem akarok sem- mitsem eltitkolni előtted, mindent elmondok. Én karácsonyra egy kis meglepetést akarok szerezni, de ugye nem haragszol, ha nem a te számodra ? Nyugodt lehetsz, János­nál semmi rosszat sem teszek. De most kérlek, ne faggass tovább, ka­rácsony estéjén majd mindent meg­tudsz.“ Egy anyai csók biztosította a fiút arról,' hogy a dolog el van intézve. Habár még néhány nap meg­előzte a nagy ünnepet, Rezső előke­reste összegyűjtött pénzecskéjét. De akárhányszor megszámlálta, a 30 ko­ronából, — amennyibe a karosszék került, — mindig hiányzott 1 korona 50 fillér. Mégsem csüggedt el. Meg­vigasztalta az a tudat, hogy Isten megsegíti a hozzá imádkozót. Ös^- szekulcsolta kezét s a jó Istenre bízta a hiányzó pénzecskét. De hát semmise történt. — A karácsonyestét megelőző napon szomorúan állott meg Rezső a kirakat előtt. Nem tudta mitévő legyen. Végre arra gondolt, hogy ta­lán a kereskedő vár a hiányzó ösz- szeggel mindaddig, míg majd azt meg tudja fizetni. Ezzel a gondolat­tal belépett az üzletbe. De az ott- lévő segéd barátságtalanul kérdé: „Mit akarsz? — „Azt a nagy karosszéket, ami ott van a kirakatban.“ — „Van pénzed ?“

Next

/
Thumbnails
Contents