Harangszó, 1911-1912
1911-12-07 / 8. szám
62. ha gyalog is, kész vagyok elmenni, valahun hallom kegyelmedet lenni. Vajki nagy dolog volt minden időben az igaz szeretet. Vajki jó az Isten, rosszból is jót ád és ami rossz és nehéznek látszik, jónkra fordítja... Ha jót veszünk tőle, miért ne ve- hetnők azt is, az mi nekünk ellenkezőnek is látszik lenni.“ Úgy szeretne férje után menni, „hogy — mint írja — egymást vigasztaljuk és együtt legyünk, amint Isten akarja, együtt viseljük a keresztet.“ De férjének fogsága és a németek ostroma Munkácsba zárja. Erről szoktuk őt leginkább emlegetni, mikor asszony létére Munkácsot évekig hősiesen védelmezi. Mikor egész erővel megkezdi az ellenség Munkács ostromát, vörös lobogót tüzet a vár tornyára annak jeléül, hogy halálig kész a várat védelmezni. Férfias lelkű anyja mellett kimutatja bátorságát 13 éves fia is. „Senki sem engemet, sem gyermekeimet — Írja Zrínyi Hona férjének — megijedt állapotban bizony nem láta; és lássa meg az ellenség, hogy kikkel tett föl. Ha asszonyember vagyok is, meg mertem várni őket, vigyék hírét máhová is.“ Hogy a szükséges pénzt előteremtse, ékszereit veti zálogba. Aggódik, gondoskodik mindenről, parancsol, fárad, ott van a vár falán. Segítséget sehonnan nem kap, a vár népének élelme elfogy, a hős nőnek életét is szüntelen orgyilok és méreg fenyegeti. Ilyen viszonyok között 3 évi vitéz ellenállás után vérző szívvel kénytelen a várat feladni. Ekkor gyermekeivel együtt Bécsbe vitték. Ott elvették tőle mindakettőt. Júliát az Orsolyaszüzek zárdájába kényszerítették, ahová úgy rugdosta be a kapun a siránkozó leánykát a dúrva lelkű Kollonics, Ferencet pedig a Prága mellett levő neuhausi jezsuitákhoz adták, hogy jezsuitává, németté neveljék és majd a zárdára szálljon minden birtoka. Zrínyi Ilona maga is egy apácazárdába ment lakni. Minden lépését kémlelték. Férjével, gyermekeivel csak nagy titokban ha levelezhetett. Végre 1692-ben megengedték neki, hogy elmehessen férje után, akit már 7 éve nem látott. De mekkora fájdalom vegyült ebbe az örömébe is! Mert evvel meg örökre elvesztette szeretett gyermekeit és hazáját. Soha az életben nem láthatta többet őket. És milyen fájdalom várt rá a találkozásnál is. Mikor a déli határon HARANGSZÓ. levő török táborban meglátták egymást, alig ismerte meg az egykor oly daliás férfiút. Csak a romja volt az már az egykori vitéz kuruc királynak. Úgy megtörte Tökölyt a sok évi gond, örökös harc és csalódás, pedig még csak 35 esztendős volt. Két évig Szerbiában, Passarovic- ban éltek; de a bécsi udvar félt tőlük, ha a határhoz ilyen közel laknak; azt követelte a töröktől, hogy beljebb telepítse őket birodalmába. Ekkor Konstantinápolyba, majd innen az 1701-ik év őszén Kisázsiába, a Márvány-tenger túlsó partján levő Niko- média, vagy Izmid városába költöztetik őket. Nagy szomorúsággal érkeznek meg oda. de este mégis lakomát tartanak. „Ezen vendégségnek végén — irja a velük levő Komáromi János ref. lelkész — mint a hattyú halála előtt, rendkívül való kedvét mutatta szegény asszonyunk, a méltóságos Zrínyi Ilona fejedelemasszony. Mit miért cselekedett ? Megvallá, hogy bizony nem cselekedte volna, de hogy mint méltóságos férje s mind szolgái s szolgálói ne gondolhassák az tengeren által való hozattatásukon való valami buslakodását, hogy másoknak is elméjükből kiverje maga példájával, azért cselekedte.“ Hogy ne gondolják, hogy ő talán szomorkodik s hogy a szegény bujdosóknak kedvét felvidítsa, még táncol is tüntelő jó kedvvel s táncra szólítja a búslakodó urakat. A következő év tavaszán két óra járásnyival beljebb telepedtek egy szép síkságra, az úgynevezett „Virágok mezejé“-re. amelyet a sokat szenvedett és hányatott fejedelemasszony különösen jó vizéért kedvelt. De csak egy esztendeig élt itt, mert 1703-ban február 18-án „leszakasztá a halál ezt a legnemesebb virágot.* Holttestét Törökország fővárosában, Konstantinápolyban temették el. Férje két évvel élt tovább. Ő még megérte mostoha fiának II. Rákóczy Ferencnek szabadságharcát, győzelmeit; reménykedett is, hogy visszatérhet hazájába, de ahelyett inkább II. Rákóczy Ferencnek is Törökországba kellett később száműzetésbe bujdosnia s mikor Rodostóban meghalt, Konstantinápolyba vitték, anyja mellé temették, hogy ha életükben el kellett szakadniok, legalább halálukban egyesülhessenek. Mikor 1839-ben felbontották sírjukat, a görög lakosság el akarta Zrínyi Ilona holttestét rabolni, azt állítván, hogy görög volt és szent, 1911. december 17. tehát a hamvak őket illetik. Egy egész hónapon át ki volt téve az ájtatos hívek szemléjének; betegek jártak oda, hogy gyógyulást nyerjenek a szentnek tartott magyar fejedelemnő sírjánál. Onnan hozta haza a múlt években a hálás magyar nemzet a drága hamvakat, az alól a síremlék alól, amelyre joggal vésték ezeket a szavakat: „Itt nyugodott meg a hősi fáradalmaktól Zrínyi Ilona, a férfias lelkű nő, nemének és korának dicsősége .. Nagy volt a jó, még nagyobb a balszerencsében. Apró történetek. „Ideje már, hogy az álomhói fel serkenjünk . . . mert ,az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett“. Ezen adventi intést kiáltja felénk a nagy apostol: Pá>. Igen „az éjszaka elmúlt“, s az üdvösség napja elközelgett, s immáron közel év óta ragyog felettünk. Aki még nappal is alszik, arról joggal mondhatjuk, hogy naplopó, mert lopja a jó Istennek drága idejét, napját. Ámde vannak a keresztyénség körében lelki naplopók is és pedig nem is kevesen, olyan emberek, akik az ő földi dolgaik végzésében nagyon is serények, talán túlontúl is buzgók, „űzik-hajtják a világot“ s törnek annak javai, élvei és dicsősége után minden erejükkel — és emellett a legmélyebb lelki álom borúi mégis reájok, mert semmit sem törődnek Istennel, az istenországának javaival, a saját lelkök üdvösségével. Mindezek lelki sötétségben járnak. Olyanok, mint a holdkórosok. Egy ilyen szegény beteg járt egykor a fővárosban holdvilágos szép éjjeleken. Felment a magas házak tetejére, s nagy népcsődület nézte az utcán. Minden szem a magasba tekintett. Ott járkált a holdkóros a háztetőkön, felment a meredek tetőgerincre oly nyugodtan és biztosan, mintha az országúton járt volna. Egy pillanatra sem állt meg, örökösen járt-kelt álmában jó hosszú ideig. Egyszerre csak, midőn a szomszédházból nevét kiáltották, felkiáltott, lebukott a szédületes magasból a mélységbe s holtra zúzta magát a földön. Közöttünk is vannak ilyen lelki értelemben vett holdkórosok és nem is kevesen. Meddig akarnak ezek járni, talán addig, mig az Úr nevükön szólítja s igy szól: „Adj számot
