Harangszó, 1911-1912

1911-12-07 / 8. szám

1911 december 17.

néni. Majd ölébe vette a ludat s össze-visszacsókolta.

*

A kis Esztike korán lefeküdt. Azt mondta mamájának, hogy igen fáj a feje. Összekuporodva bujt az ágyába, láz reszkető kicsi testét s folyton azt suttogta összekulcsolt kezecskékkel:

—Édes jó Istenkém, segíts meg engemet!

Édes anyja még kinn foglalatoskodott a házkörüli teendőkben. S egyszer csgk kikelt arccal jött be a szobába.

— No, apjuk, — mondta némi elkeseredéssel az urának, — nekünk csak nincs szerencsénk a ludhizla- láshoz. Megfulladt megint a szerencsétlen, mint a tavalyi, egy szem kukoricától.

— Ne boszankodj, asszony, — szólt vigasztalólag a majszter. — Isten adta, Isten el is vette. Még jó, hogy nem a szegény tiszteletes asz- szonyunkét érte a veszedelem. Szegény öreg néninek érzékenyebb veszteség lett volna, mint nekünk.

Zrínyi Ilona.

Irta: Szalay Mihály.

(Folytatás.)

Zrínyi Ilona valóságos golgotha utat járt. Vérpadon ölik meg Németújhelyen atyját, a lángoló lelkű Zrínyi Pétert, vele együtt anyjának testvérét, az itju Frangepán Ferencet. Testvérét, Bécsben labanccá nevelik, aki harcol is a magyarok ellen. De utóbb hosszú rabságra vetik és ott is hal meg börtönében. Anyját, a kiváló szellemű, erélyes Frangepán Katalint pedig kifosztják, elüldözik mindenéből; 1672- ben erővel elveszik tőle Auróra nevű leányát, magára hagyják a legkétség- beejtőbb Ínségben.

Az előkelő nőnek rongyokban kell járnia; téli ruhája sincsen. Még a stajeri kormányszéknek is megesik a szive rajta, csak Bécsben nem ismernek könyörületet. Végre 1673-ban a jótékony halál váltja meg a szerencsétlen nőt, akit már előbb a sok csapás megtébolyított.

Volt mit siratniok leányainak: az apáca zárdába kényszerített Aurórának, Juditnak és Ilonának, akinek férje életéért is aggódnia kellett.

De I. Rákóczy Ferencnek mégis megkegyelmeztek, 400.000 frt váltságdíjért s anyjának a vakbuzgó Báthory Zsófiának érdemeiért, aki segítette összefogdosni azokat, akik az összeHARANGSZÓ.

61.

esküvésben résztvettek s a protestánsokat olyan kegyetlenül üldözte, hogy ebben a világi urak közül senki sem versenyezhetett vele. Valamennyi várába pedig — az egy Munkácsot kivéve — német katonaságot bocsátott be.

Zrínyi Ilonát a sok veszteségért csak a gyermekeiben talált öröm kárpótolhatta 1672-ben született egy kis leánya, akit Júliának neveztek, négy év múlva pedig fia, akit II. Rákóczy Ferenc néven ismer és dicsőít történelmünk.

De csakhamar újabb gyászt kell megérnie. Fia születése után három hónapra férjét ragadja el a halál.

Ezután még jobban szereti, félti árván maradt csemetéit. Gondosan neveli, maga öltözteti, magatőzte ételekkel táplálja őket. Közben Munkácsra megy lakni napához, az öreg fejedelem-asszonyhoz, de csakhamar megválik tőle, mert olyan különböző a gondolkodásmódjuk, vallásos meggyőződésük és honleányi érzésük, hogy békében meg nem férhetnek egymással.

Zrínyi Ilona bár férfias, erős akaratú, de gyengéd, nemes lelkű nő, mig Báthory Zsófia a sivárságig rideg, büszke és örökösen zsémbeskedő. Az ifjú fejedelem-asszony, bár buzgó katholikus, türelmes a más vallásuak iránt, sőt a pataki iskolán segélyezi a szegény kálvinista diákokat, az öreg fejedelemasszony ellenben türelmetlen, jószágairól elüldözi a prot. lelkészeket, tanítókat és diákokat. Amaz a németet gyűlöli, mert annyi gyászt okozott szivének, emez meg a lehető legnagyobb hive a bécsi udvarnak és amint az egy- koruak Írják „Jezábelt meghaladó dühösséggel“ üldözi és irtja a magyar bujdosókat. Nem tudja megbocsátani menyének azt sem, hogy annak atyja vitte bele a fiát a Wesselényi féle összeesküvésbe.

Báthory Zsófia 1680-ban halt meg. Már két évvel azelőtt megkérte Ilona kezét a bujdosók fiatal vezére Thököly Imre. A szép özvegy igaz szerelemmel vonzódott a vitéz, daliás kérőhöz, akiben minden tulajdonság megvolt, amivel egy nemes lelkű nő meghódítható s akiben végre megtalálta az igazi férfiról alkotott eszményképét ; de valószínű, hogy az öreg fejedelemasszony előtt, ameny- nyire lehetett titkolta érzelmét. Határozott igent nem mert mondani, mert napa úgy is eléggé éreztette vele rosszalását, hogy gyermekei

szerencséjét egy eretnek lázadó kedvéért akarja kockára tenni.

Ha másért nem gyűlölte volna is Báthory Zsófia Thökölyt, lutheránus- ságát sohasem tudta volna megbocsátani.

De gyermekeit féltette maga Zrínyi Ilona is. Aggódott, hogy az udvar azokon bosszulja meg magát, ha ő a bujdosók vezérének nyújtja kezét. Csak úgy tett Ígéretet Thököly Imrének ha a királynak nincs ellene kifogása.

A bécsi udvar- eleinte ellenezte a házasságot, de később abban a reményben, hogy így meg lehet nyerni a kurucok vezérét, beleegyezett a házasságba.

1682-ben julius 16-án tartották meg az esküvőt Munkács várában. De pár hét múlva már újra a csatamezőn jár a 25 éves Fiatal férj, Zrínyi Ilona pedig egyedüliségben aggódik élete miatt és írja hozzá édes — bús, szerelmes leveleit.

1682- ben és 83-ban áll Thököly dicsőségének tetőpontján. A török ünnepélyesen királlyá koronázza, de ő nem fogadja el a királyi címet, hanem csak fejedelemnek és kormányzónak nevezi magát.

Dicsősége nagyon rövid ideig tartott. Lehanyatlott szerencsecsillaga és többet föl sem tűnt életének egén.

1683- ban pártfogója, a török nagy vereséget szenvedett Bécs ostrománál s Magyarországon is egyre szorították vissza a német hadak. Erre Thökölytől sokan átpártoltak Bécs- hez, úgy hogy 1684-ben mind elveszti a telsőmagyarországi városokat. 1785-ben összecsapnak feje fölött a hullámok. Erdélyben lefoglalják javait s már nemcsak ellenségei, hanem hívei is árulónak tartják. A török pedig őt okozza vereségéért s mikor Nagyváradra megy, hogy a pasától segítséget kérjen, az szívesen fogad'a, megvendégeli, de mikor távozni készül, ezzel a figyelmeztetéssel „hátra van még a fekete leves,“ kávéra marasztalja, vasra vereti és úgy küldi Nándorfehérvárra.

Szabadságát ugyan visszanyerte, de elvesztett tekintélyét sohasem tudja visszaszerezni. Elveszett az egész ország, elfordul tőle szerencsétlensége idején csaknem mindenki, de Zrínyi Ilona hű marad hozzá a régi ézelemmel.

Fogságba esése előtt ezt irja neki: „Vagy élet, vagy halál 1 Semminemű félelem, se nyomorúság engemet kegyelmedtől el nem rekeszthet; csak éppen kegyelmed el ne hagyjon; én