Harangszó, 1911-1912

1911-12-10 / 7. szám

54.

HARANGSZÖ.

1911. december 10.

rehajtója. .. az idegen uralom úttörője, megalkotója. “ Kegyetlen természete és szolga-lelke annyira vitte, hogy mikor az ellenségnek egyik tagja a magyarok iránt némi kiméletet ajánlott, ő Magyarország főpapja, akinek hazája javára kellett volna nagy hatalmát és befolyását érvényesítenie hevesen kifakad, hogy mire való volna a haszontalan és helytelen kímélet.

Lipót uralkodása alatt történt meg, hogy a protestánsoknak az egész országban csak egyetlen egy helyen, Sopronban engedték meg a nyilvános istenitiszteletet, de ott sem templomban, hanem csak egy udvaron. Ekkor történt meg, hogy a kassai reformátusok alig végezték be templomuk építését elvették tőlük (1672.), de mivel a katholikusoknak volt elég templomuk, katonai eleségraktár lett a ref. templomból.

Nem volt abban az időben semmi szent, amit meg ne mertek volna szentségteleníteni. Nem volt igazság, amit tiszteletben tartottak volna. Végtelenül sötét kor ez, tele sötét jellemű emberekkel és sötétséghez illő cselekedetekkel.

Épen nem csoda, ha a nemes lel- keknek vértanuság ilyen korban az élete s egészen természetes az a szokás, hogy ebben az időben a magyar ifjú még a lakodalmi mulatságokba is magával vitte lovát és fegyverét, mert a harcra mindig készen kellett lennie. Az összegyűlt vendégek vigasság közben is az országnak szomorú sorsát beszélték meg egymással.

így történt Zrínyi Ilona lakodalmán is, amelyen együtt voltak Magyar- ország legjobb fiai. Majd a lakodalom után egyik trencsénmegyei fürdőn, (Sztubnyán) tanácskoznak, hogy mikép lehetne az országot megvédeni a bécsi udvar ellenében. Bécs ugyanis olyan gyalázatos békét kötött a törökkel Vasvár ott, hogy ezzel elidegenített magától mindenkit, akiben csak magyar érzés lobogott. Nyilvánvalóvá vált, hogy az udvar nem akarja Magyarország megmentését, hanem oda engedi a töröknek, hogy majd azután mint fegyverrel visszahódított tartománnyal kénye-kedve szerint bánhasson. Ki is mondják Bécsben: „A magyar legyőzött nemzet, amelyet megvetnek, semmibe se vesznek!“

Maga az ország nádora, Wesselényi Ferenc áll a nemzeti mozgalom élére, amelyben nemcsak férfiak, hanem nők is élénk részt vesznek. De a magyar ügynek szerencsétlenségére, alig alakult meg a szövetség, amelyet „Wesselényi-féle összeesküvés“ néven ismer a történelem, meghalt a nádor s meghalt a törökverő, hazáját karddal és tollal egyiránt szolgáló költő »Zrínyi Miklós“, akiket az elégedetlenek közül senki sem pótolhatott.

Rövid idő múlva kiderült a terv s Lipót és udvara kapott az alkalmon, hogy amint a király mondta, a magyarokat móresre tanítsa. Hivatalos okiratban kegyelmet hirdetett mindenkinek, hogy a nemzeti mozgalomban résztvevőket Bécsbe csalja, „azután csak nyakon kötötték őket, sokaknak közülük kebelükben volt a hitlevél s úgy vitték a tömlöcre.“ Az 1870. év végén kétezernél több család siratta fogságban levő tagját.

De senkinek sem kell annyit elvesztenie és gyászolnia, mint Zrínyi Ilonának. Folyt. köv.

Templomban.

Boldog, ki ül hajlékodban,

A békesség, vigasz itt van,

Itt keresem holtomiglan.

Ha előtted leborulök,

Szivemben úgy megindulok,

Én lelkemben meggyógyulok.

Hajnalodik a sötétség,

Eloszlik a gyötrő kétség,

Jön felém a víg reménység.

Ha az Isten reménységem, Vigaszom és menedékem:

Ki árthatna vájjon nékem ?

Hajtsd szivemet, Uram, hozzád, Fordítsd rám te fényes orcád, Tenálad van a mennyország.

Hova mennék én elfáradt? Nézem, Jézus keresztfádat,

S megmaradok, Uram, nálad 1 , Sántha Károly.

A magyarok káromkodásairól.

Az első történetírók és krónikások feljegyzése szerint őseink kezdetben természeti tüneményeket imádtak, sőt amikor már az egy Istennek áldoztak, akkor is hitték a rossznak eszményített kútfejét, amit „ördög, manó“ szavakkal fejeztek ki. De arról nincs említés, hogy őseink pogány korukban káromkodtak volna, mert a káromlás feltételezi az Istennek a hívását, akit káromkodásával szidni akar a káromkodó.

A magyarok tudtunkkal nem káromkodtak egészen a mohácsi vészig.

Bármennyi csapás érte a nemzetet, bármennyire is sújtotta őseinket a véghetetlen sok viszontagság, nem vetemedtek soha arra, hogy szidalmaikkal az Istent illessék.

A kettős királyság, a török és német zsákmányolásai azonban any- nyira elkeserítették a nemzetet, hogy az emberfeletti megpróbáltatásokban egyesek csakugyan teljesen elvesztették Istenbe vetett hitüket, kételkedni kezdettek Isten léteiében és gondviselő jóságában. A személy és vagyonbiztonság semmibevevése pedig mindezt csak tetézte. Nem tudta elviselni szó nélkül a csapásokat, nem tudott még csak reményt sem nyerni a vigasztalásra e nép s elkeseredését káromló szavakban juttatta kifejezésre.

Vannak sokan, kik azt állítják és bizonyítgatják — s mi is inkább ezek pártjára állunk, — hogy a magyar a káromkodást ez időben csak a töröktől tanulta el. Emellett szól az a körülmény is, hogy a nemzeti élethalálharc idején nem beszélhetünk teljes elvallástalanodásról, hiszen ebbe az időbe esik a protestántismusnak, a reformátiónak fenséges küzdelme, mely új életet hozott az általános lethárgiába s valósággal felelevenítette a vallásos költészetet, melyből ezren * és ezren merítettek vigasztalást.

Ez időtájban hozatott Pozsonyban az 1563.42. törvéimríkk, mely november hó 13-án-Ferdinánd által szentesíttetett. Ebben a törvénycikkben ki van mondva, hogy mindazok, kik az Istent, a szentségeket, és a lelket káromolják s azok, kik ezeket hallván a bíróságnál jelentést nem tesznek — első ízben nyilván meg- fenyittessenek, másodízben megpál- cáztassanak, harmadízben, mint em- berölők és gonosztevők megbün- tettessenek : a fel nem jelentők pedig három márkányi pénzbírsággal suj- tassanak.

E törvény 1659-ben megújíttatott, úgyszintén megújítja ezt az 1723. évi 110. törvénycikk is.

Majd a Napoleon elleni hadjáratokban szervezett magyar nemesi v felkelők között is divatba jött a káromkodás, aminek meggátlására hozatott az 1808. évi ll.t.-cz. 13. §-a.

S hogy a megyei törvényszékek, városi bíróságok, mily szigorral alkalmazták, kitűnik több esetből. így pl. egy beregszászi nőt, ipuszkánét „adta teremtette és ménkő“ mondásáért 1748-ban a bíróság úgy büntette meg, hogy elrendelte, miszerint minden pénteken lapátoltassék meg há- 1