Harangszó, 1911-1912

1911-10-29 / 1. szám

2. oldal.

HARANGSZÓ.

1911. október 29.

és el ne vesszél. És te még önerődből akarsz igaz lenni? Lehetetlen törekvés! Hiszen ezzel megtagadod Isten kegyelmét I.. . És eljött az idő, amikor a feleletet megértette Luther. Akkor értette meg, mikor teljesen belátta, hogy a bűnös ember önerejéből nem állhat meg Isten előtt. Mos.t tudta: Isten kegyelme minden. Ezt hirdeti a 95 tételben s ettőlfogva utolsó lehel- letéig. Most már biztos, hogy őt sem veti el országa elől az Ur. Bizalommal tekint fel hozzá, nyugodtan engedi át magát az Ő vezérletének, egyszóval hisz. Ez a hit mondatja vele azokat a hatalmas szavakat a wormsi birodalmi gyűlésen; ez teszi bátorrá, ha az egész föld összeesküszik is ellene. Ez a hit nyugtatja meg annak oltalmában, ki erősebb a fejedelmeknél. Ez teszi oly háladatossá örömében, oly tűrővé szenvedéseiben, oly csodálatosan termékennyé óriási munkájában. Ez a hit a diadala halála órájában, mikor lelkét az Ur kezébe ajánlja.

Ez volt Luther. Életének ereje az az igazság: Az igaz ember hitből él. De ez a reformáció maradandó áldása is. Meit most mielőttünk is nyitva a forrás, amelyből ez a vigasztalás fakad : az Isten igéje. Ez nem a múlté, hanem a jelené, — a mienk is; ez az ige örök. A hit pedig nem egyéb, mint ennek hálás elfogadása, a benne vetett rendíthetlen bizaloin és ez a hit ma is igazzá tesz és eletet ád. Ebben a hitben újuljon meg az a sok, sok evangélikus lélek, az a sok, sok evangélikus család. Erre int a reformáció ünnepe.

Az áruló.

Elbeszélés.

— Hisz igaz, minden gyerek ragaszkodik az apjához, de ilyen apás gyereket, komámasszony, mint az én fiam, nem látott a világ Folyton az apja nyakán csüng lóg. Három éves múlt még csak a lelkem, de bármit dolgozzék is az apja, mindenben segíteni akar neki. Nezze csak, édes komámasszony, lóheréért akar elmenni az apjok s ez a csöppség már egy órával ezelőtt felvette magát a szekerre, kezében az ostorral. Nem tudnám elhívni magammal a világért sem.

Tóth Mihályné temetésre indulva, utcaajtójában beszelte ezeket Budai Istvánne komaasszonyának. S azon- közben Mihály gazda is elvégezte egyéb dolgait, befogta igavonó marháit s felült maga is a szekérre, úgy hajtott ki a mezőre.

Jó későre járt az idő, a csillagok is fenn ragyogtak már az égen. mire frissen kaszált lóherével megrakodva, hazafelé indítá teheneit. Fent a lóherén ülve, folyton beszélt a kis fia; mindenféle kérdésekkel ostromolta s ő bizony sokszor megakadt a válaszszák

Gyors léptekben ügettek hazafelé a tehenek. Utolérték az, előttük távolban baktató Bállá Andrást. Vállán kasza volt az öregnek.

— Jó étét adjon Isten, András bátyám; — köszöntötte Mihály a szekérről.

— Adjon Isten, öcsém.

— Üljön föl András bátyám, megállítom a teheneket.

— Köszönöm öcsém. Inkább csak belefogózom a lőcsbe, ígyis valamivel könnyebben esik a menés.

Szótlanul haladt Bállá András a szekér mellett. Valami keserűség nyomta a szivét. Végre mégis alkalma nyílt, hogy keserűségét kiöntse. Mihály ugyanis azt mondta neki :

— Nézze, András bátyám, az én kis okos fiamat, mi mindent tud ez már!

— Látom, öcsém, látom. Csakhogy az a nagy baj, hogy nem a te fiad.

Mihály nem értette meg, mire céloz Bállá András. Indulatosan kiáltott rá:

— Ilyen bolondot ne beszéljen. Kié voln^, ha nem az enyém ? 1

— Már pedig öcsém, ha haragszol, ha nem, nem mondhatok mást, mint hogy nem a te fiad, mert te eladtad, még mielőtt megszületett volna, írást adtál; szerződést kötöttél leikéről, mikor még az Isten ölében volt. S így árulója lettél egyházunknak.

Tóth Mihálynak rettenetes nagyot dobbant a szive. Egy szó nem sok, de annyi sem jött ki a száján. Sőt mikor Bállá András elbúcsúzva a kertek alján nyugodalmas jóéjszakát kívánt neki, azt sem tudta viszonozni.

Behajtva udvarába, reszkető kézzel fogta ki a szekérből a marhákat. A kis Miska fiát az asszonyért küldte, hogy hivja megfejni a teheneket. A csöppség nem talalta édesanyját. Még nem került azóta haza, hogy a temetésre ment. Mihály kénytelen volt maga a fejéshez látni. Még csak aztán jött haza az asszony.

— Van-e valami vacsora, Ágnes ?

— kérdezte tőle Mihály.

— Nincs, még déli maradék sem,

— válaszolt az asszony. — De tudja kend, nem is főzök ma. Friss vakorcs van, azt eszünk, no meg egy kis aludttejet..

— Ej, nem jól van ez, Ágnes, — szólt kesernyésen Mihály. — Egész nap dolgozik az ember, mint az igavonó állat s te még csak vacsoráról sem gondoskodsz, hanem inkább csavargód a falut.

— De ne beszéljen ám kend olyan istentelenséget! — kiáltott indulatosan az asszony. — Aki a lelke üdvössége után jár, az nem csavarog. Jól tudja, hogy temetésen voltam délután. Onnét pedig a komámasz- szonyékhoz mentünk s azt beszéltük meg, hogy jövő héten Máriacellbe búcsúra zarándokolunk.^ „ jfejüi

— Micsoda ?! Hisz’ két hétbe is bele telik, míg onnét haza kerülsz. Mit csinálnánk mi addig ? Ki főz, ki eteti meg a majorságokat s egyéb háziállatokat.

— Ki más, mint kend 1 Hát nekem ki főz ? Hja a lelkiüdvösségért egy kicsit meg kell szenvedni az embernek. Különben kend még csak segíthet magán. Tüzet tud rakni. Krumplit süt magának és a Miskának.

Nagyot, keserűt sóhajtott Mihály.

— Jaj, jaj asszony, igy nem lesz jó. Nem lehet neked elmenned. Nem érsz rá te olyanra, különben is nem neked való dolog az, heteken át fa- luról-falura az országutat róni s éjszakára, mint a csorda, férfiaknak és nőknek vegyest pajtákban hálni. Ezt nem engedi meg az én becsületérzésem . . .

Méltatlankodva támadt erre az asz- szony az urára:

— Oh, szűz anvám, ne vigy kárhozatra 1 Megmondom ember, hogy többet ne haljak kendtől ilyent, hogy a szent, üdvözítő búcsút csúnya dolognak mondja. Az én igaz hitemet ne merje többet ilyen gyalázatos módon ócsárolni No lám, igy jár az ember, ha hitetlenhez adja magát...

Tóth Mihály elhallgatott. Csordultig van úgyis keserűséggel, minek szaporította volna meg továbbra is ilyen beszédekkel.

Mikor átment az asszony a konyhába öszeszedni egyet mást, ölébe emelé kis fiát, s azt mondta neki, kis kacsóit összetéve:

— Imádkozzunkgyermekem: mondd te is úgy utánnam, ahogy én mondom ... Mi Atyánk, ki vagy a menynyikbe ... '

Értelmesen, tisztán kiejtve minden szót, mondta a csöppség az Úr imáját. hanem mikor, azt kellett volna apja után mondani: „mert tud az ország, a hatalom _es dicsőség mind