Harangszó, 1911-1912
1911-11-03 / 6. szám
46. HARANGSZŐ 1911. december 3. A másik a felekezeti elkülönítést, elzárkózást minden téren. Vájjon melyik követi Krisztusnak tanítását a kettő közül ? Melyik építi azt az utat, mely az egy akol, egy pásztorhoz vezet? Váczon, 1911. november 14-én. Ivánka Pál. ló az Isten! Irta: Horváth Béla. Nem is olyan messze, nem is olyan régen, Volt egy kis házikó künn a falu végen. Vagy tán most is megvan, hanem a lakója Szegény Zsuzsa néne, a fecske, a gólya Egyik őszi napon ép’ mikor elszállott, Itt hagyta a földi, e múló világot. Szegény Zsuzsa néne! Mintha most is látnám, Amint közbe-közbe a faluban járván, Emidé is bészól, amoda is bényit. Sorra tudakolja az egész ház népit: Nincs-e baj ? . . . ez . . . amaz ? . . . S [ahol mi panaszt hall Szép szóval csititgat, biztatgat, vigasztal : .Bizony mindig igy volt a világi élet, Baj nélkül a földön egy ember sem élhet. Sokszor éppen az hord legnagyobb keresztet, Akit az irigység prédára eresztett . . . Riongni, jajongni, zúgolódni hát m’ért? S nem viselni bátran amit a sors rád [mért? . . . Ha minden elhagy is, ki segítne nincsen: Fiam, lányom, ne félj, csak higyj ... Jó [az Isten!“ Pedig egy időbe szegény Zsuzsa néne Maga is pogány volt, a pogányok népe... Áldott jó urát hogy koporsóba tették, Vele őt magát is félig eltemették. Imbolyogva járt-kelt s mondani is vétek, De csak hálni járt már szegénybe a lélek. Megigazult mégis, lábra kapott újra, Lassanként eloszlott lelke sötét búja. Táplálta, éltette két csacsogó gyermek, Kiknél szebb a földön ő neki néni termett. Kis fiú az egyik, kis leány a másik, Dalolva, nevetve velük úgy eljátszik. Napfénytől is óvja, szellőtől is védi: Én Istenem, hátha valami baj éri ? . . . És teltek a napok. Tavaszra jött a nyár, Majd az ősz is elmúlt s kezdett havazni [már. Akkor egyszerre csak, a jó Isten tudja, Kinek sokszor olyan különös az útja, Hogyan, hogyan se ? ... de egyik késő [este Beteg lett a fiú, lázban ég a teste. Másnapra a lány is . . . „Mennyei szent [Atyám !“ — Fohászkodik anyjuk — „Ne hagyj el, [nézz reám !“ Hívja ezt is, azt is s aki mit javallott Mindent megpróbált, de minden hasztalan [volt. Majd orvosért küldött s jött is hogy ke[resték, De elborúlt arca mutatja: nincs mentség. Meg is mondja nyíltan — Jaj, jaj, csak ne [szólna! — „Késő, szegény asszőhy! ... előbb kellett [volna“ . . . Szegény Zsuzsa néne, amikor ezt hallja, Felzokog a lelke hosszú, síró jaj-ba. Aztán összeroskad, holt fehérre válva, Mint kit gyilkos golyó a szívén talála . . . Napokon át feküdt élet-halál között, Azalatt kis fia, lánya elköltözött Oda hol a napfény soh’sem fordul éjbe: Édesapjukhoz, a kék-csillagos égbe. Őt magát megmenté nagy Isten csodája, Rokonok jósága, orvos tudománya . . . Hej de, boldog Isten, mit ér annak élte, Akinek elveszett hite, reménysége ? Az a szív sebére, balzsamot nem talál; Ott az ajkról a szó csak zúgolódva száll, Mint Zsuzsa néninél, kinek reménysége Eltemetve két kis koporsó ölébe. S hite is csak volt, de már nincs, másként [félne Nyitni ajkát most is ily pogány beszédre: „Nem könyörült rajtam az a nagy Úr-Isten... Nem is kérem többé, hogy rajtam segítsen; Kérje, kinek kedves, a ki még ad rája, A ki tőle üdvét, boldogságát várja. Enyémet elvette, koporsóba tette . .. Élni ezek után kinek volna kedve ?! ...Mért is élek én még? Ugyan mire [várok ? Tán, valaha még, hogy jó napokat látok ?... Nem ad én nekem azt a földön már semmi, Csak a sír. . . Milyen jó lesz ott megpihenni 1“ Szólván, öltözködik ünneplő .ruhába S megy a temetőbe, a síri világba, Rejtve kebelébe hosszú, hegyes kését — Szerettei sírján azzal ontja vérét.. . De ím’ ahogy ér a falu közepére, ' Valami énekhang csapódik fülébe: „... Ha minden elhagy is, ki segítne nincsen, Fiam, lányom, ne félj, csak higyj... Jó az [Isten!“ Megáll. Majd tovább megy. Szeme könnybe [lábbad, Szívében valami csodás érzés támad S ragadja vissza a messze-messze múltba, Mikor özvegy anyja ölébe borulva, Együtt énekelték minden áldott este, Fellobogó hitben, kegyelemért esdve: „... Ha minden elhagy is, ki segítne nincsen, Éiam, lányom, ne félj, csak higyj... Jó az [Isten 1“ ... Jó volt ő hozzá is, mennyiszer megvédte, Szegénységében is, lám, csak megsegélte. Hogy most oly nagy csapást bocsátott [reája ? ... „A kit az Úr szeret, óh, azt megdorgálja“... Mikor mind ez átfut révedező lelkén, Körülnéz s ím’ — titkos ösztönét követvén — Odament, ott áll a . . . templomajtajába’, Reszkető kezeit kulcsolva imára ... Visszatérve igy a béke a szívébe, Hazafelé indul elhagyott fészkébe. Rendbe szedi lassan kicsi gazdaságát, S hálásan fogadja az Isten áldását. Kenyerét megosztja híven a szegénnyel, Kinek szíve vérzik, biztatja reménnyel, . .. Szerette is őt a falu egész népe. — Ma is emlegetik ... Szegény Zsuzsa [néne 1 — Mikor pedig meghalt, késő aggkorába, Óh, mennyi virágot szórtak a sírjára, És fölirták szépen a keresztfájára, Reményteleneknek vigasztalására: „Ha minden elhagy is, ki segítne nincsen, Fiam, lányom, ne félj, csak higyj... Jó az [Isten 1“ Sanssouci szélmalma. Több mint száz év óta áll egy igénytelen, egyszerű szélmalom egyikén azon magaslatoknak, melyek Potsdam környékét oly festőivé teszik. Ott kerepelt midőn Nagy Frigyes a hegy pompás terraszán nyári üdülésre szánt várkastélyát Sanssouci (magyarul „gond nélkül“) felépíttette s az öreg molnár gyönyörködve és önelégülten nézegetett le kicsiny ablakából a kertészekre s a művészekre, kik Sanssouci bölcsének nyári üdülő helyét gyönyörű parkokkal ékesítették, szobrokkal és oszlopokkal díszítették. A király nagyon természetesen nem óhajtott nyári várkastélyához oly közel sem szélmalmot, mely zakatol, sem pedig egy molnárt, ki az ő ablakaiba bekukucskálhat. Meg- izente tehát a molnárnak, hogy a malmot el kell hordatni, mert ő a malmot meg akarja venni. — A molnár visszaizente, hogy ő a malmot a királynak el nem adja s így a malom régi helyén marad. Erre felgerjedt a király haragja, aki úrnak tartotta magát birodalmában s mikor legközelebbi alkalommal a molnárral találkozott, megfenyegette görbe botjával s rárivalt: „Én magát innen elkergettetem ; meg fogja látni, hogy van hatalmam magát eltávolítani.“ „Hohó“ válaszolá az egyszerű ember „akkor csakugyan nem volna kamarai törvényszék Berlinben I" Erre a kijelentésre meghökkent a király. Érezte, hogy országának törvényeit lábbal akarta taposni s iiogy az egyszerű ember megpirongatva inti a kötelességre, mely őt mint országa első polgárát mindenek előtt kötelezi: a törvényt s a magántulajdont szentnek tartani. „Jó“ feleié az öreg Frigyes „én belenyugszom; vádoljon be a kamarai törvényszéknél s amit a biró urak az ön malma felől határoznak, az történjék.“ És a molnár csakugyan megindította a peres eljárást, hogy Ó felségének bebizonyítsa, miszerint neki nincs joga őt elűzni s malmát egy park kedvéért az útból eltenni. És a kamarai törvényszék félelem nélkül mondá ki az ítéletet a koronás vádlott előtt, tisztán lelkiismeretére hallgatva és elmarasztalta az állam első szolgáját, hogy a molnárnak az ő malmát s jogát illetőleg békét hagyjon. És mai nap is áll a régi, rozzant szélmalom a királyi park gyönyörű ültetvényei között Az most már a király tulajdona; III. Frigyes Vilmos megvette az említett jogaira büszke molnár eladósodott örököseinek kórtéré — de nem azért, hogy lebon-
