Harangszó, 1911-1912
1911-11-03 / 6. szám
44. HAfcANGSZÓ. 1911. december 3. minden időben: „Az én lábamnak szövétneke a Te igéd és az én ösvényemnek világa.“ (119. zsolt. 105.) És nem felejti Krisztus komoly felszólítását: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.“ Az Úrnak küldöttei az a két követ is, akik oly gyakori kísérői az embereknek itt alant. Komor arccal, durva ruhában jelenik meg az egyik, mosolyogva nyújtja felénk kezét a másik s szelíden int, hogy kövessük. Amaz letépi életünk minden virágát, szétdúlja boldogságunkat, emez virágokat takaszt utunkon s menyországgá varázsolja a szegényes kunyhót is, ahol azt hinnétek, csak ínség és nyomor lakozik. Ismeritek őket az Urnák eme küldötteit ? Neveik: szenvedés és öröm. Nem egyszerre jönnek hozzátok. Ha az egyik jő, a másik távozik. De küldetésük egy. Azért jönnek, hogy erősítsék szereteteteket az iránt, akinek szeretete mélyebb, mint a tenger, erősebb mint a koporsó, aki kereszthalálával megnyitotta előttetek a menyeknek kapuit s örök váltsá- got szerzett számatokra. Ez vezette Krisztus Urunkhoz a pogány kananita nőt, ezek parancsára hajtott térdet Krisztus Urunk előtt a kapernaumi százados. Titeket is a Megváltóhoz akarnak vezetni. Fogadjátok hát szívesen őket! Ha a bánat éje borul reátok, ha a csalódások viharában megtépett szívetek sír és jajgat, — ne zúgolódjatok, hanem gondoljátok meg, hogy a szenvedés annak parancsából szegődött hozzátok, aki az emberek sorsát oly bölcsen intézi s minden cselekedetével az Ő szent országának terjesztésén fáradozik. — Ha pedig az öröm angyala tér be hajlékotokba, első gondolatotok akkor is az Űré legyen. Hozzá térjen meg akkor is szívetek fohásza, nem feledve, hogy „minden jó és tökéletes adomány onnét felülről jön a világosság atyjától.“ Új egyházi esztendő köszöntött be hozzánk. — Közeleg újra az ádventi király, hogy bevonuljon szíveinkbe gazdag mennyei ajándékaival. Követeit már újra előre küldötte, itt járnak közöttünk. Boldog, aki felismeri az ádventi hírnököket s a kedves, boldogító ádventi izenetre: .„íme a te Királyod jő hozzád“, ama hő imával mel : „Légy segítségül Isten a Dávid fijának! Áldott legyen aki jött az Úrnak nevében I Légy segítségül Isten ! ki vagy a magasságban. (Máté XI. 9.) Én és a veresbegyem. Egykor, amikor még nem voltam házas, magányos szobácskámban ültem, de nem egészen egyedül, még valaki ott volt velem, nevezetesen egy veresbegy. Nem zártam őt be a kalitkába, mint egy gonosztevőt, kinek büntetésként egész életében ülnie kell, hanem szabadsága volt, hogy szabadon, vigan körül repkedhessen. A szekrény szögletén egy mogyorófa ág állott, azon töltötte el az éjszakákat és nappal is előszeretettel ült a suttogó bokorra. Mi ketten így berendeztük magunkat és csakhamar igen jól megértettük egymást, jobban mint némely emberek. A veresbegy igen kedves, nyájas madárka s így annak jónak is kell lennie. Van valami szelíd, finom és nyájas vonás rajta. Oly illedelmesen és szerényen lépked, mint egy eszes és erkölcsös lányka, ki szemérmete- sen süti le szemeit és maga sem tudja, hogy milyen szép. Ruházata igen egyszerű és igen elüt a stiglinc úrétól, aki az ő tarka-barka csuklyájában csudálatosán érzi, hogy kicsoda ő és a veresbegyet még figyelmére sem méltatja; de az oroszzöld a piros mellénynyel mégis kitünően áll neki. És micsoda díszes jáíása és finom magatartása van e madárkának, de az egyáltalában nem a nagyságos billegény-kisasszonynak a ka- cérsága, ki büszkesége miatt azt sem tudja, hogyan illegesse a lábait és hogyan tartsa a fejét és az uszályával hogyan sürögjön és forogjon. Röviden: a veresbegy egy igen kedves, csinos madárka. És főkép az enyém ! Megható vonzalma és nagy bizalma volt hozzám, valószínűleg azért, mivel a kemény téli időben a szobámban mindig szép melegben ült és minden eleimi gondoktól mentve volt, midőn azt látta, hogy a szegény verebek, mint didergő és majdnem éhező koldusok az ablakhoz jöttek és az ő szükségeiket elpanaszolva, könyöradományt kértek. Talán az ő bizalmassága az én szeretetem érzetéből is jött, mert egy állat is észreveszi azt, ha valaki a javát akarja. Ha nevén szólítám, a vállamra szállt, ha kívántam, a kezemből evett. Kora reggel a kávénál rendesen mellém ült az asztalra és rám nézett és ha egy morzsácska a tálca mellett volt, azt felvette, de előbb nem, míg én arra őt fel nem buzdítám. Ah és énekelhetett úgy, amint tudott! Igaz, hogy a fülemile vagy a kanári madáréval azt távolról sem lehet összehasonlítani, mert az csak egy halk, sipogó hang volt. de ez épp oly szépen illett az ő egész lényéhez. Az egész telet bizalmasan kitartotta nálam és midőn azután a tavasz megérkezett, ime kijelentette nekem, hogy tovább is nálam akar maradni. Egy nap ugyanis a nyitott ablakon kiment és az én lelkem már teljesen gyászba borult, midőn azt láttam, hogy az ablakon levő akácfán ül. De ime, midőn meghallotta, hogy összes becéző nevén szólítom, amit csak tudtam, ekkor tüstént ismét a szobában nálam volt és az ő mogyorófaágáról oly sajátságosán nézett le rám, mintha azt akarná mondani, hogy : az csak tréfa volt! Miután már most a nyájas olvasó az én veresbegyemmel személyes ismeretséget kötött, még többet is fog róla hallani, valami sajátságos nevezeteset, amelynél megáll az ember esze. Más hibáimon kívül ugyanis még az álmosság hibája is meg volt bennem, vagyis a hetet mindig elverte még nyárban is, mielőtt a fölkelésre gondoltam. Egyszer szinte édes nyugalomban hevertem, amidőn hirtelen fölébresztett egy a kezemen keletkező csendes fájdalomérzet. Úgy tetszett, mintha valaki megkarmolt volna. És csakugyan meg is karmolt valaki; a szemeimet fölnyitva, a veresbegyemet vettem észre, aki hálószobámba jött és egyenesen a kezemre ült és most onnan hirtelen elrepült. Ekkor vége lett az alvásomnak. És mivel éppen egy gyönyörű reggel volt, így fölkeltem, felöltöztem és éppen a kertbe akartam lemenni, hogy ott sétáljak a friss, illatos májusi levegőben. Ekkor a hálószobám mellett egy hatalmas recsegés volt hallható. Ijedten nyitottam föl az ajtót — és mit láttak szemeim ? Fekvőhelyem romokban hevert, a szoba padlózata ráomlott. Lassan, gondolkozva, szivem mélyéig meghatva léptem vissza a hálószobába: ott ült az én veresbegyem az ő mogyorófabokrán és énekelt. Ez egy szó nélküli dal volt, ámde a szövegét mégis megértettem: „Az Ur Isten nemcsak szeleket teremt az ő küldötteihez és tűzlángokat az ő szolgáihoz, egy veresbegy is végrehajtja az ő parancsolatait, ha éppen más nincs a kéznél. Mindenkinek őt kell szolgálni.“ Stein Ármin után Czékus László.
