Harangszó, 1911-1912
1911-11-26 / 5. szám
1911- november 26. Majd az üllőn kikalapálják, S a ló lábára felpróbálják. Csakhogy dermedt a Péter keze, Jézus tehát ki mást eszele, Egy-kettő, a lácat levágja, Fölszegezi a patkót rája. Aztán újfenn helyreilleszti, Sőt a más hármat is lemetszi, Új patkót ver valamennyire, S meg visszaragasztja helyire. Az anyóka ezt a kovácscsal Nézi roppant álmélkodással. „Nos, bölcs mester, mi a fizetség?“ „Minálunk nem fizet a vendég.“ „Hát akkor még egyet engedj meg, Hadd háláljuk meg az öregnek, Hogy idevezérlett te hozzád!“ S Jézus újra a kohóhoz állt, Vasfogóval nyakszirten fogta A vén szüzet s a tűzbe dugta. „Nyomjad, Péter!“ Péter fújtatott, A szegény anyó sírt, jajgatott, S megtüzesedett nagy hirtelen. Péter most az üllőnél terem, A nagy pörölylyel végig veri, Krisztus urunk meg kireszeli, Előbb leöntve hideg vízzel. Ilyen csodát csak Isten mivel! Mint a fehérlő liliomszál, Előttünk egy szép hajadon áll, Nagy pirulva köszönetét mond, S a műhelyből vígan kiosont. Itt elbúcsúznak az utasok. Ugyan íő kovácsunk feje most : „No, csak csodálatos emberek ? De én se vagyok mai gyerek, A mit valaha egyszer láttam, Még mindig utána csináltam. S hogy megifjúlt az öreg Sára! Hej, ha az én életem párja Ilyen csodamód átvedlenék, Bizony mondom, boldogabb lennék! Nem nyugszom, mig meg nem kísér[tem.“ Egy pór köszönt be hozzá éppen S kéri, patkolja meg a lovát. „No, — gondolja, — „mindjárt látsz [csodát 1“ Beküldi a gazdát a házba, Maga meg a szenet felrázza, Vizet hint reá pemetével, Fel is szítja nagy sebbel-lével, Patkót görbít, majd fejszét keres, S hiába rúg-kapál a deres, A négy lábát tőből lemetszi, S a patkót sorba ráilleszti. Eddig pompásan ment a dolog, De bezzeg most könnye is csorog! Cserben hagyja a tudománya, Nem ragad vissza a ló lába, Az meg, szegény, végsőt vonaglik, Nagy, bús feje mellére hajlik. Jön a gazda: „Tyűh 1 Szedte-vette !“ De a kovács jól megfizette, Odább állott hát a kárvallott. HARANGSZÓ. Csakhogy a házba is behallott A pörpatvar, az asszony kinéz : No, azt nektek leírni nehéz, Hogy’ elfutja a pulykaméreg, Nekiáll a férje fejének, Egy álló óráig szapulja, Mígnem ez magát elbúsulva, Előveszi a nagy vasfogót, Nyakszirten fogja a szipirtyót S bedugja az izzó kohóba. Az volt csak a keserves nóta, A mit, szegény, mostan végbevitt, Hanem ez a sorsán nem segít, A mester fújtat. Haj 1 hiába’! Hamuvá ég zsémbes vén párja, Ő meg, mint ki az eszit veszti, Szemét a kohóra mereszti. E nagy szorultságban mit tehet ?! Az utasok nyomába ered, El is éri és siránkozva. O nagy baját elpanaszolja, Kérvén az irgalmas istenre, Támaszszák párját új életre. Nem bánja már, ha vén, ha zsémbes, Hisz’ hozzátörődött szegényhez! Ki főz ? Ki vet már neki ágyat ? Hogy’ viselje el ez önvádat ?! Az utasok nagyon megszánják, S biztatják, hogy majd megpróbálják. Visszatérnek hát a műhelybe, S rábukkannak a lótetemre. Két lábat most az égi mester, Kettőt pedig Péter ragaszt fel, Aztán kissé oldalba rúgja, Talpra ugrik a kanca újra, S nagyot nyerít. Beljebb kerülnek, A nagy munkának neki dűlnek. Egy marék hamu, egy két szilánk, A mit a két utas még talált, Összeseprik mind egy csomóba, Fölhevítik mind a kohóba’, S bedobják egy vizes vederbe. Sűrű pára támad egyszerre, Sistereg a víz s amint lehűl, A jámbos kovács ugyan elhűl: Az oldalbordája föléledt. Jaj, de most még százszorta vénebb ! Biccentve lép a féllábára, Vilámot szór a szeme párja, Fogja a vedret s zsupsz izibe, Rázúditja a férj fejire! Aztán szitkozódva bemégyen, Jézus pedig szólt nagy szelíden: „Bölcsnek vallód magad, s no, látod, Balul ütött ki a kívánságod. Uj paszománt, ha avult a mez, Friss bokréta ócska süveghez, So’se illett tavasz a télbe’! “ Azzal elmentek. Itt a vége. Ki mint vet, úgy arat. Irta: Bándy János. II. A leirt szomorú tapasztalatok után tekintsünk most már át a másik kö39. zeli házba. Mit látunk itt ? Látunk szép békességben élő ifjú házaspárt, kik gyermekségüktől fogva az Urnák félelmében és munkaszeretetben nevelkedtek és eme jó tulajdonságot átvitték a családi életbe is ! Látunk egy éltes özvegy anyát, kinek szemeiből örömkönny csillog, a mint tekintetét a boldog családi élet mezején legelteti. Látunk piros-pozsgás képű apróságot, kik a mértékletes és rendes életrendtől duzzadó ábrázattal hancúroznak a szoba porondján — apa-anya örömére! Minő ellentétes, de jóleső látó- mány ez fürkésző szemeinknek! De hát lássuk a fiatal apát „legényéletében“ ! Ő már akkor is megszívlelte az öreg anyai jó tanácsokat: dolgozott, fáradozott a közjóra és prot. vallásában is híven gyakorolta magát. Kedvességben is részesült Isten és emberek előtt! Fáradalmainak jutalmát, szerény jövedelmét az édes anya kezére bízta, tudván, hogy biztosabb kezekre úgy sem bizhatná. Ha néha-néha, mint falusi fiatalhoz illendő is, — társas mulatságba ment, — az ezzel járó kiadásokat jóakaró édes anyja tanácsára a legtisztességesebb és lehetőleg legcsekélyebb összegre mérsékelte. Ha néha-néha összehozta a sors olyan barátokkal, kik duhajkodó kedvükben őtet is nagyobb költekezésre csábították, mindig számot vetett magával, hogy vájjon kifutja-e a jövedelem és hogy jó anyjának szerető szivén nem üt-e ezáltal fájdalmas sebet? És ime mindig győzött benne a jobb! Ott hagyta a csábító álnok barátokat és szép csendesen haza ballagott békés otthonába. Sokszor hangoztatta: „Ha én egyszer ember leszek (t. i. házas ember, mert itt falun azt tartják embernek) a korcsmának feléje sem nézek!* Mégis tartotta! Nemsokára csakugyan ember lett és oly feleségre tett szert (pedig idegenből hozott asszonyt), ki hasonmása lett özvegy édesanyjának, mert annak megkezdett nevelői munkáját teljes erejéből egyengette és folytatta, a munkát nagyon szerette, a takarékosságot és józan életet minden másnál többre becsüli. Boldog volt most már az édesanya, midőn egyetlen gyermekét másodmagával látta összevetett vállal dologhoz fogni s a dolognak pénzbeli eredményéről neki beszámolni. Egészség, békesség voltak az egyszerű háznak ékességei 1 Midőn pedig az Isten házas életüket gyermekkel áldotta meg, — betetőződött a családi boldogság! A mellett pedig a kis vagyon egyre szaporodott, mert
